Nem tudok nem írni

Öt verseskötet szerz ője, rövidprózát ír heti rendszerességgel a Szarvas és Vidékébe, jegyzetekkel jelentkezik a beolon, tagja a Szépírók Társaságának, tíz éve publikál irodalmi folyóiratokban, napilapokban, a newjság irodalom & café rovatának rendszeres olvasói számára is ismerős, mindemellett egy közeli szarvasmarha-telepen dolgozik. Hartay Csabával a Zöld Ház étterem kandallója mellett beszélgettem két 40 dekás szték és néhány cent birsalmapálinka társaságában.

 

 

– Mitől lesz valaki költő?
Jó vicc, fogalmam sincs, illetve körvonalaiban igen, versesköteteket jelentet meg, irodalmi lapok közlik a verseit, bár ez sem garancia a “költőségre”. Vannak, akik publikálnak verseket, mégsem tartom költőnek őket. Eltanulható a dolog. Ha van egy kis jártasságod olvasóként a kortárs irodalomban, gyakorlással előbb-utóbb elő tudsz állítani olyan szövegeket, amelyek illeszkednek egyes irányzatokhoz, trendekhez. A próza csak fenék kérdése, van, akinél a vers is az. Nálam ez nem így működik. Nem tudok nem írni hetekig, az agyam kidob egy-egy sort, gyakran fejben megvan a vers, a kivitelezés csak utómunka. Hiszek az “ihletben”, csak nem így hívom, rámjön a dolog, hadd ne hasonlítsam… Egyébként meg ez a “költő” megnevezés sok helyzetben röhejesen hat, az író pedig túl komoly, a festőművész sem állja meg a helyét nálam, mivel sohasem festettem képeket, úgyhogy írogatok, ez a válaszom az ismert “Írogatsz még?” kérdésre.

– Mennyibe kerül egy verseskönyv kiadása?

Attól függ, milyen minőségű a papír, milyen a borító, karton-e vagy keménytáblás, hány példányban jelenik meg. Mondjuk a legutóbbi verseskönyvem kiadása 2006-ban olyan 200 ezer forint volt és ez megjelent 600 példányban. Sajnos a nyomdára a pénzt alapítványoktól, kultúrát támogató vállalkozóktól tudom csak összeszedni, mivel csak kevés szerzőben látnak anyagi hasznot egyes kiadók, ehhez reklám is kell, több fórumon, ami megint csak pénz kérdése. A líra nem húzóágazata a könyvkiadásnak. Kedvencem a “Meg lehet ebből élni?” kezdetű hitetlenkedős, fejrázós érdeklődés. Van erre pár válasz-kérdésem: szalvétagyűjtésből meg lehet élni? És horgolásból?

– 600 példány? Mi pénzt lehet érte elkérni?

Nincs rajta ár, a Pauz-Westermann kiadó adta ki, Balázs Géza nyelvész ajánlotta nekem, ő ennek a kiadónak volt a tanácsadója, láthattad őt a tévében, biztosan emlékszel, ő írta a képernyőre a szavakat (Duna tv: Hej hej helyesírás), és Grétsy Lászlóval is volt egy közös műsora az m1-en, Szószóló címmel, szóval ő volt a tanárom az újságíró suliban. Mai napig jó barátságban vagyunk. Ja, a zseton, finoman szólva, mint ahogy említettem már, a költészet nem üzleti vállalkozás, nem kígyóznak a sorok a könyvesboltok előtt.

– Újságíró suliba is jártál?

A Népszabadsághoz. Mindenki mondja, hogy ott aztán voltak hülyítések meg agymosások, de semmi. Politikáról szó sem esett, elmondták, hogy hogyan kell interjút készíteni, riportot írni, meg ilyesmi. Műfaji alapismeretek. A Békés Megyei Hírlapnál rendesen napilapos újságíró voltam két évig, csak kirúgtak.

– Gondolom volt valami indok is, miért nem tartanak rád igényt…

Az első hónapokban a csabai csoporthoz tartoztam. Minden reggel volt lapindító értekezlet, ahol elmondták, hogy milyen anyagok lesznek, milyen sajtótájékoztatók meg ilyesmi, mindenki kiválaszthatta, hogy melyiket szeretné, illetve melyiket “ajánlották” neki. Egyszer azt mondta a főszerkesztő, hogy az eddigi szerkesztő elmegy Mezőberény és Békés környékéről, nem akarnám-e vinni a területet?. Mondtam neki, hogy rohadtul semmi közöm ahhoz a környékhez, én Szarvast és környékét szeretném. De akkoriban ez nem úgy ment, ezen a környéken Csath Róza volt, így én kerültem arra a környékre. Ha valaki nem ott élt, akkor nagyon nehéz volt bedolgoznia magát, az volt a kifogás, hogy nem tudok elég hírt szolgáltatni. Bejártam a fél megyét, autóztam több száz kilométert, anyagilag tök nem érte meg, csak azért csináltam, hogy gyakorlatot szerezzek. Akkoriban bevezették a minuszos híreket.

– Minuszos híreket?

Igen, így hívják a rövid, egy-kétmondatos híreket, pl. hogy a bélmegyeri óvoda kapott 10 gumilabdát és ilyenből kellett összegyűjteni napi 5-6 hírt. Menni kellett a polgármestereket zaklatni, hogy mi történik. Mondták, hogy Csabikám, mit találjunk ki? Pályázunk, pályázunk, na de nem pályáznak naponta, szóval nagyon tré volt. Közben írtam egész oldalas riportokat is, nem is egyet, aztán egyszer megmondták, hogy nincs rám szükség. Egyszóval kirúgtak, de nincs bennem harag. Az üresjáratos vidéki hírvadászatot leszámítva csak jó emlékeim vannak a Hírlapos korszakból. Kis kivétellel egy laza, jó hangulatú csoport tagja lehettem. Utána jött ez a Beolos dolog. Vandlik Jánost, akivel azóta is jó viszonyban vagyok, megkérték, hogy tervezze meg a hamarosan induló, fiataloknak szóló megyei honlapot. Ő pedig továbbra is számított az írásaimra, és azóta, kb. három éve megy ez “Beolvasós” sztori.

– Hányan olvassák a beolos cikkeidet?

Nem tudom, de meg fogom kérdezni, mert most már érdekel engem is. Egyszer már kaptam visszajelzést, volt olyan cikkem, amit az első órákban 500-an néztek meg, közvetlen a 2006-os választások előtt történt, osztottam mindkét oldalt, mindkét oldalról osztottak engem is a hozzászólásokban.

– Egyébként egy jó cím sokat lendíthet az olvasottságon.

Persze, nemrég egy címbe beírtam a szex szót, direkt blöfföltem, szexről szó sem volt benne, egyből mindenki azt nézte meg. De itt van az Oktoberfestes úti beszámoló a newjságon. Az iwiw-re feltettem, hogy Gyurcsány lemondott, öt felkiáltójellel, és belinkeltem hozzá az írást, egy óra alatt százan rákattintottak. Utána voltam óvodai vacsorán anyuéknál, és elkaptak, hogy te kis sumák, végignéztük a teletextet, hogy végre, de semmi.

(Ekkor balról megközelített bennünket 2-2 cent birspálinka, ami pont olyan ízű, mint a kompót, csak van utóhatása:)) Egyébként színvonalas és hangulatos ez a hely, de nem értem, hogy miért nincs itt ilyenkor senki, pontosabban értem, mert nincs az emberek zsebében pénz. Ausztriában ez mindig tele lenne, legyen az akár hétfő este is. London környékén egymást érik az ilyen pubok. Pár éve kint él egy régi barátom, sikerült a semmiből talpra állnia Angliában, meghívott magához egy hétre, ott ez egy elfogadott esti tevékenység, hogy munka után kulturált körülmények közt megisznak egy korsó sört, harapnak hozzá valamit és beszélgetnek, nem mondom, nálunk is megélnek a kocsmák, de össze lehet hasonlítani a két ország törzsközönségét, meg a vendéglők színvonalát. Nem mondok újat azzal, hogy néhány évtizedes lemaradásban vagyunk, nem csak az angolokhoz képest.

– Mesélnél a kezdetekről? Mikor kezdtél el írni?

Tizenöt éves fejjel úgy gondoltam, jobb, ha nem járok be a gimibe, hetekig lógtam, meg is lett az eredménye, több tárgyból megbuktattak a Vajdában, beállítottam egy alcsúcsot, amit azóta sem tudtak alulmúlni. Pár éve még úgy gondoltam, milyen laza srác voltam akkoriban, most viszont szívesen nyakon vágnám akkori önmagam, ha jól emlékszem, meg is tették akkor a szüleim, ha nem is szó szerint, inkább csak verbálisan. Elkerültem Szeghalomra, ott aztán el is végeztem a gimit, közepes átlaggal. A kollégium erős hatással volt rám, sok barátot szereztem, persze az elején be voltam tojva, nem ismertem senkit, ébresztő, szilencium, takarodó, szekrényszoba, vaságyak, ilyen szavakkal bővült a szótáram. Akkoriban kezdtem el naplót írni…

(közben megérkezett a két hatalmas, már fentebb is említett szték)

– Papír alapú blogot!!:)))

…ebből lettek a versek, naplószerűen leírtam, hogy például mi történt velem aznap, illetve mi jut eszembe egy élethelyzetről, milyen múltbéli eseménnyel hozható összefüggésbe, gyakorlatilag a saját gyermekkoromba menekültem vissza. Nem rímeket faragtam, az elejétől fogva szabadversek voltak. Sárándi József költő-író segített az elindulásnál, neki is vannak szeghalmi kötődései, “gyöngéd barbárnak” nevezett az 1996-ban megjelent első kötetem előszavában, utalva a nem éppen eminens előmenetelemre. Természetesen nagy hiányosságaim voltak irodalmi szinten, nem voltam egy könyvmoly, igaz, most sem vagyok az, riasztanak az ötkilós regények, amelyekben húsz oldalt szentelnek egy előszoba bemutatására. Mindig is a rövidebb lélegzetű műveket forgattam szívesebben, versek, kisprózák, leginkább az ötvenes évektől napjainkig terjedő magyar irodalom érdekelt. Ez is elég tág, hiszen többféle irodalomtörténet fut egymással párhuzamban, egyes szerzők, művek közben háttérbe szorultak, míg vannak szerzők, akiket újra felfedeznek. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak divatos szerzőket olvasok, itt van például Ladányi Mihály, a mai irodalomtörténészek elmosolyodnak, hogy na igen, a Ladányi, ezzel el is van intézve. Mellette pedig Petri György, Nemes Nagy és Pilinszky is fontos olvasmány. A maiak közül nincsenek abszolút kedvencek, de talán Kemény Istvánt, Vörös Istvánt, Parti Nagy Lajost említeném. Általában egyes versek tetszenek, nem szerzők. Verseken kívül pedig történelmi tárgyú könyveket olvasok diktátorokról. Érdekel például, hogy Sztálin hogyan jutott hatalomra, s hogyan lehetséges az, hogy hosszú évtizedeken keresztül nem akadtak, akik elmozdítsák onnan. A második világháború témaköréből több tucat könyvet elolvastam. Nem csak egyetlen irányvonal mentén tájékozódom. A zenével is így vagyok, minden műfajból a legjobbat szeretem, ha nem nagyképűség ezt állítani.

– Mi volt Szeghalom után?

Fél évig csapos voltam a Zebrában, utána Pestre kerültem, dolgoztam konditeremben pultosként, egy félévet jártam a Havas- féle egyetemre, onnan mentem át a Népszabadság Oktatási Központba újságíró-korrektornak, kaptam publikálási lehetőséget, tárcákat írtam, kisprózákat. Emellett persze köteteim jelentek meg, kisebb kiadóknál, verseket publikáltam irodalmi folyóiratokban. Szép csendesen voltam/vagyok jelen az irodalomban, nem én folyok a vízcsapból is.

– Hogyan látod, mitől lesz valaki igazán népszerű az irodalomban?

Számomra az irodalmi sztárság, ha van egyáltalán ilyen, nem elsődleges cél, persze aki ír, elismerésre vágyik, s ami azon túl van, a szélesebb kör, hogy nem csak az irodalomban jártas olvasók ismerik a nevedet, az csak keveseknek adatik meg. Írom a saját dolgaimat, tisztában vagyok vele, hogy például a nyúlzugi telekről szóló írásaim nem minden olvasóra lesznek hatással. Írás közben egyetlen dolog vezérel, hogy jól érezzem magam, ilyen egyszerű. Hogy most a rímes, szerelmes, mittudoménmilyen’ líra a divat, az nem befolyásol. Nem akarok megfeszülni írás közben. Annyi minden gyötri az embert élete folyamán, nehogy már a hobbim gyakorlása közben is szarul érezzem magam, mert a biciklire nem jut eszembe jobb rím hirtelen a triciklinél. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ömlenek belőlem a versek, és minden úgy jó, ahogy van. Sok utómunka van minden írással, egyre szigorúbb vagyok, működik nálam az öncenzúra. Egy ÉS-beli kritikában azt írták rólam, hogy azt vallom, akinek nem tetszik amit írok, az bekaphatja. Ez nem igaz, egyszerűen csak nincs bennem egy feltétlen megfelelési kényszer. Van pár ember, akire hallgatok, néhány szerkesztő, illetve írótárs. Ha minden egyes szerkesztőnek meg akarnék felelni, a verseim három szóból állnának, addig lennék kénytelen csiszolgatni őket. Számomra az elég elismerés, hogy felvettek tagnak a Szépírók Társaságába, hívnak felolvasásokra, jövő Könyvhétre Podmaniczky Szilárd szerkesztésében új könyvem jelenik meg Nyúlzug címmel. Az eddigi köteteim legjava, újraírt versek, plusz az újak. Podmaniczkyt mindig is nagyra tartottam, a tárcáit imádtuk a haverjaimmal, hétről hétre kerestem a Narancsban, megvettem a Palatinusnál megjelent könyveit. Örülök, hogy néhány hónapja egymásra találtunk, nagyon gördülékenyen ment a közös munka.

– A helyi lapba írt kisprózáidat sokan szeretik, néhányan viszont nem tudnak mit kezdeni velük, sőt, kifejezetten negatív vélemények is vannak, erről mi a véleményed?

Erre azt mondom, hogy a közöny a legszörnyűbb. A helyi lap nem egy vájt fülű irodalmi közeg fóruma, az biztos, de Tatai Lacival (a Szarvas és vidéke felelős szerkesztője) megbeszéltük, hogy addig menjen a dolog, amíg el nem fárad. Én nem fáradok bele egyelőre, úgy érzem, bármiről képes vagyok pár soros történetet kreálni. Sokak szarvasi utalásokat keresnek az írásaimban, volt is ebből gondom, amikor egy részeges halőrről írtam, az egyik helyi halőrt pálinkával és pezsgővel várták a parton, alig győzött magyarázkodni, egy hét múlva elnézést kértem a lapban, és leírtam, hogy a szereplőim nem valós személyek, meg amit ilyenkor szokás. Az ilyen kellemetlenségek mellett az a tény boldogít, hogy lám, mennyien olvassák hétről hétre a “baromságaimat”. A mi korosztályunkra egy másfajta humor hatott, az írásaimban nyoma van az angol abszurdnak, a nyakatekert groteszk látásmódnak is. Ezt persze nem én találtam ki, csak alkalmazom. Ellesni valamit nem egyenlő a lopással. Úgy gondolom, az íráskészség olyan ajándék, mint egy hangszer birtoklása, minden a megszólaltatáson múlik, de az időszakos csendnek és hallgatásnak is nagy szerepet tulajdonítok. “Hiteles élet nélkül nincs hiteles költészet” – nyilatkozta Sárándi József a kilencvenes évek elején a Magyar Nemzetnek. Osztom a véleményét. Ahhoz, hogy legyen miről írni, úgymond a “normális” emberek közt kell mozogni. Ezért sem bánom, hogy nem lettem szerkesztő, évekig kéziratokkal bíbelődni, folyamatosan költőkkel, írókkal konzultálni nem nekem való tevékenység. Egyszer egy helyi benzinkúton mondák, hogy láttak a tévében, és nem is gondolták volna rólam, hogy… talán onnan van ez, hogy nem viselkedem pózolós majomként, idióta kalapban, nyáron is sállal a nyakam körül. Civilként nem vagyok költő.

(Íme a bizonyíték)