Áramszünet

Éppen a szombat esti filmet nézte, amikor minden fény kialudt a lakásban. Pillanatnyi rémület tört rá, de azután egy ilyen alkalmakra tartogatott szitokszóval elűzte az ijedtséget és feltápászkodott.
Tapogatózva a villanykapcsolóhoz ment, de ahogy sejtette, az sem működött. A sötétség kezdett nyomasztóvá válni, így elhatározta, hogy tesz egy sétát a városban a fény visszatértéig.

Ügyetlenkedve felhúzta a cipőjét, és bezárta maga mögött az ajtót. Óvatosan, a kovácsoltvas lépcsőházi korlátot markolva tipegett le a harmadikról a földszintre. Ott tanácstalanul megtorpant. Vajon merre menjen?

Rövid morfondírozás után a mozi felé indult, hogy megnézze, ott is elment-e az áram, s ha igen, mit szól hozzá az a párszáz ember, akinek így félbeszakadt a ma esti szórakozása.

Keresztülvágott egy üres játszótéren, balra fordult, áthaladt egy sötéten tátongó árkád alatt, és kiért a főutcára. Áram itt sem volt. Egyetlen ablakból sem szűrődött ki fény, s az utcai lámpák szégyenkezve hajtották le fejüket, hogy akaratukon kívül bár, de nem tesznek eleget kötelességüknek.

A Hold vékonyka karéjként függött az égen, a csillagok pedig erőtlenül pislákoltak, de még így is feltűnő volt a sok málló vakolatú, öreg ház, a járdák sebei közt kinövő fűcsomók, a rozsdás, lepattogzott festékű hinták és libikókák a játszótéren, az egész város nyomorúsága és megviseltsége.

– Mikor történt mindez? – kérdezte magában hitetlenkedve. – Mikor lett ez a város ilyen vén és törődött? Hogyhogy nem vette észre senki?

Hűvös szellő suhant végig az utcán, s ő megborzongott a magányosságtól. Rágyújtott egy szál cigarettára, és továbbindult. Cipőjének kopogása ütemesesen visszhangzott a fénytelen házak között.

Hamarosan hangok ütötték meg a fülét, hallatukra megszaporázta lépteit. A nyomasztó érzés valamelyest felengedett.

A következő sarkon meglátta a tömeget. Nem egyes embereket, hanem a sötét, forrongó masszát, az alaktalan homályfoltot.

Érdeklődve ment közelebb, s a tömeg megnyílt előtte, befogadta. Hálásan merült el benne, mert valami ismeretlen, az emberekből áradó jótékony erőt érzett, valamiféle belső melegséget, ami elűzte a lelkére telepedett komorságot.

Szavak jutottak el lassan a tudatáig. A tömeg középpontjából eredtek, onnan, ahol az energia gócpontját érezte. Egy alak állt ott, és arról beszélt, hogy az áramszünet jel, melynek hatására ma mindannyian meglátták, milyen nyomorúságos is a városuk. Hogy segíteniük kell egymásnak, így együtt, s akkor a város újra fiatal lesz.

Egyre többen és többen érkeztek, és egymás után kapcsolódtak be a forrongó masszába. Sötétben csillogó szemek, mosolygó szájakból kivillanó fogak látszottak csak. A szónok beszélt és beszélt, s a hatalmas távlatokat megsejtvén a tömegen lassan eufória ömlött el.

Hirtelen visszatértek a fények, s az emberek úgy zárultak össze, mint az érzékeny virágszirmok a hidegben. Ahol előbb még a szónok állt, most senki nem volt.

Egy ideig idegenül, zavartan álldogáltak, senki nem mert a másik szemébe nézni. Valami még vibrált közöttük, az előbbi érzés maradványa, de lassan az is eloszlott. Végül egy testes, ősz hajú férfi törte meg a csendet.

– Hát akkor… – mondta, s megfordult, hogy a tömegen keresztülfurakodva hazainduljon.

A csoport pedig lassan oszlani kezdett – kisebb csoportokra, azok még kisebbekre és még kisebbekre és tovább, míg végül vénségesen vén és magányos emberek tértek vissza fényben fürdő otthonaikba.