Az én nagyapáim is megjárták Galícia fehér poklát, a telet a lövészárkokban. Túl a Kárpátokon, a Beszkidek vidékén, szemben az oroszokkal és az ő telükkel, ahol enyhelyet csak az erőd adott időnként.
-Az milyen, mi az, hogy erőd?-kérdezgette az aprónép hajdanán körülülve a jó öreget.
-Az erőd az olyan, mint egy vár -magyarázta nagyapám- csak a föld alatt van, egy nagy erdőben.
Krakkótól 250 km-re K-re található Przemysl, “Az erődök városa”. Egy 13-14 km sugarú körön 15 hatalmas létesítmény épült ki az 1880-as évektől kezdve a háborúig. A legnagyobb a Salis erőd, amely már az ukrán határzónában található az erdőben. A rendíthetelen falak, folyosók, termek 20-30 000 embernek nyújtottak menedéket a vészterhes időkben. A város múzeumában még többet megtudhatunk a háborús időkről.
A gorlicei áttörés sikere nem képzelhető el áldozatok nélkül. A környező dombok oldalában temetők jelzik a világégés nyomait.
Mi szentandrásiak akkor több mint 300 férfit vesztettünk, akik közt édesapa, testvér, barát, rokon, munkatárs, szomszéd, vőlegény is volt. Végül csupán a gyászhír jött meg, s vele a végtelen fájdalom, melyet mi már csak távolról érezhetünk. De mégis emlékezni kell rájuk, életerős magyarok voltak és jobb sorsra érdemesek. Gyóni Géza költeményének egyetlen versszaka is elég ahhoz, hogy elképzeljük az akkori eseményeket.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…
