Talán így tudnám tömören megfogalmazni, hogy mi is a célja ennek a sorozatnak. Leszámítva talán azt az apróságot, hogy vérengzésről szó se lesz. Vagy mégis. De nem élő emberek ellen. A baktériumok viszont már más tészta. És csak megnyugtatásként: A fenti cím egy sikeres regény címe (erdetileg: How to kill your husband and other handy household tips) . Ennek a címnek most egyetlen feladata volt: felhívni a figyelmet erre a blogra. Na és persze másra.
Mert ha valamire nagyon szükségünk van az az emberi szó, jó tanács, kalauz, iránytű. Miért is? Hát, lássuk: amikor megszülettem valakinek a lánya lettem, majd iskolás, később igaz barát, és szerelmes barátnő. Még később dolgozó ember, alkalmazott, majd menyasszony, feleség, anya. Ha itthon vagyok cseléd is vagyok, illetve szakács a konyhában. Ha a barátaimmal vagyok barát vagyok és pszichológus, pszichiáter. Ha a gyerekeimről van szó, akkor dietetikus, gyermekpszichológus, divatszakértő, animátor, szabadidő-szervező. Ha a férjemmel vagyok, akkor a szeretője vagyok, bizalmasa, adott esetben pénzügyi szakértője, utazásszervezője. Emellett dolgozom is, ahol botcsinálta számítás-technikusként is működöm alkalmanként. És akkor ott vagyok magamnak én, aki talán meg tudom fogalmazni magam, bár a legtöbbször csak azt tudom megmondani, hogy mi nem vagyok. De talán már ez is nagy lépés. De talán ez a Túlélő kalauz leginkább terápia. Nekem is és nektek is, akik olvassátok.
Olyan jó ez az arctalanság /arcátlanság?/, hogy gondtalanul /gondatlanul?/ leírhatom mindazt, amit megtapasztaltam és ami működik. És persze azt is ami nem megy, elakad. Sokszor próbálkoztam a naplóírással, de mindig abbamaradt, mert rettegtem attól, hogy a naplómat majd egyszer elolvassa valaki, benne a legféltettebb titkaimmal, gondolataimmal, bűneimmel, gyarlóságaimmal. Mert a leírott és kimondott szó is fegyver, s nem akartam, hogy visszafelé süljön el. De ez most így nagyon könnyű. Szinte bénító ez a kiber-szabadság. Annyira sok elvárásnak kell megfelelni a valódi világban /lásd fent/, hogy nem titkolom: ez egy menedék – amit leírok van is, meg nincs is. Kicsit úgy, mint az okos lány Mátyás király meséjében: jöttem is meg nem is, hoztam is meg nem is.
Annyira lefáraszt az, amit a körülvevő világ zúdít ránk, hogy egyenlőek vagyunk mindahányan ezen a bolygón, és attól leszel igazi nő, ha elfogadod magad olyannak, amilyen vagy (ezzel többé-kevésbé egyetértek), de ha lehet, akkor legyél inkább olyan, amilyen a kor elvárása: ránctalan, jóillatú, frissen fazonírozott, márkás és divatos ruházatú, 90-60-90-es, műkörmös és műmelles, műszájas, szőrtelen és súlyos gondolatoktól mentes, démoni szerető és optimális fogyasztó, szívesen költekező, mindenre nyitott és mindent befogadó, tökéletes anya és feleség, tökéletes dolgozó, tökéletes nő. Ennek a mindennapi disszonanciának a feloldására jött létre ez a blog. Mert a valóság az teljesen más. Én eddigi életemben a legtöbbször a másik oldalon voltam, kisebbségben, árral szemben úsztam. Annyira feszít belül ez a dac, ez az ellenszegülés – muszáj leírnom, mert ha nem teszem egyszer elfogy az erőm és eltűnök hirtelen. Megszűnik mindaz, ami én voltam: mosoly és körvonal, alkotó gondolat és érzések, érzékelések, illatok, színek, emlékek és halk sóhajok. Emlékszem egyszer annyira szíven ütött a gondolat, hogy a föld a folyamatos pusztítás következtében fel fog robbanni, szinte fájt belegondolni, hogy elvész mindaz, amit kultúrának, civilizációnak hívunk, kezdve az ókori görög emlékekkel és Leonardo, Michelangelo, Newton, Bartók, stb remekműveivel. Döbbenetes, hogy mennyire magunkra vesszük a világ fájdalmát. Többet tudunk a tv-s sorozatok filmbéli és magánéletéről, mint a saját családunkról, vagy szomszédainkról. Mióta van divatban ez az elzárkózás, bezárkózás? Én most kinyitom szívem-lelkem kapuit és árral szemben úszok. Mondtam már, hogy menthetetlen vagyok?
Nóra
U.i.: Várom a ti túlélő technikáitokat is.