Mi a baj a nőkkel?

XX. századi tévedéseink egyik legnagyobbika az volt, amikor elhittük, hogy a nők is lehetnek ugyanolyanok, mint a férfiak. Akár vezethetnek traktort és tankot, vezethetnek utasszállítót és bombázót, gyárakat, cégeket, országot, pártokat, kampányokat és háztartást is – egyszerre. Csakhogy a fűzőt levéve valami egészen mást is levettek magukról. Ne értsetek félre: őszintén hiszem, hogy a nemek egyenlők, de nem hiszem, hogy egy nőnek teljesen férfiasan kell viselkednie ahhoz, hogy kiteljesedjék a munkájában, szenvedélyében, hobbijában – akármi is legyen az.

Be kell látnunk, hogy az emancipáció paripáját megülve bizony a nagy igyekezetben átestünk annak túloldalára. Lassan odáig is eljutunk, hogy a férfiak babérjaira törünk. Továbbra is szeretném hangsúlyozni, hogy az egyéni teljesítmény határtalan is lehet, nem függ a nemtől, de azt határozottan kétlem, hogy ki kéne bújnunk a bőrünkből ahhoz, hogy boldogok lehessünk.

Ellen Key után szabadon a XXI. századot a Nők évszázadának kiáltották ki, és nem vagyok biztos benne, hogy ez jóra vezet. Sőt, nagyon fenyegetőnek érzem, ha ilyen címkét ragasztanak egy új korra. Kicsit olyan ez, amikor egy újszülöttről úgy nyilatkoznak, hogy majd ha felnő, akkor híres tudós lesz, aki megmenti az egész világot a halálos betegségektől. Szóval megint csak ott tartunk, hogy a homályos elvárásaink csapdájába esünk. Miért kéne egy kort kisajátítani? Ha már itt tartunk, akkor miért ne mondhatnánk azt, hogy a XXI. század legyen a vérségi kapcsolatoktól független családok évszázada? Vagy a tengerimalacoké? Esetleg a vulkanikus hegységeké? Értitek, hogy mire akarok rávilágítani? Az egyéni boldogulás és boldogság teljesen független a szlogenektől és a feleslegesen támasztott elvárásoktól. Ez nem így működik.

Továbbra is úgy vélem, hogy a kiteljesedéshez vezető (egyik) út az önismeret és a nyitott gondolkodás. Amennyiben tisztában vagy önmagaddal, hibáiddal és jó tulajdonságaiddal, akkor már közelebb is kerültél ahhoz, hogy a saját utadat járd. /Ha úgy könnyebb, akkor végezz magadon egy SWOT-analízist./ Eddigi tapasztalataim és a környezetemben élő férfiak megkérdezése is azt mutatja, hogy a férfiak jelentős többsége az ’önjáró’ nőket szereti. Azt a nőt, aki nem elveszett akkor sem, ha éppen nem él kapcsolatban, aki tudja, hogy mit szeretne elérni és azzal is tisztában van, hogy hogyan jut el oda. Azokat a nőket, akik mellett igazán férfinak érezhetik magukat. Aki feltalálja magát a konyhában, tisztelettel viszonyul a szülőkhöz és ad magára. Akinek hosszabb távú tervei között gyerekek és tisztes élet is szerepel. Aki akkor is nő, ha éppen nincs mellette férfi. Vagyis nőiségének bizonyításához és megéléséhez nincs feltétlenül szüksége egy férfira – de egy igazi férfi mellett valósággal kivirágzik.

Mert emancipáció és jogok ide vagy oda, a biológia nem változik. A férfiak akkor is nők csípőjét és mellét fogják ösztönösen megnézni, ha uniformist viselnek is, mert a génjeinkben kódolt utódnemzéshez szükséges párválasztás akkor is működik, ha nem figyelünk rá tudatosan. /Ezért a kijelentésemért az emanci-mancik most már biztos nem zárnak a szívükbe!/

Ostobák lennénk, ha elhinnénk, hogy a bennünk élő nő akkor tud igazán életre kelni, ha bebizonyítjuk, hogy a férfiak semmivel sem másabbak, mint mi. Hiszen akkor mi végre van a két nem? Igenis mások vagyunk, de ez nem kibékíthetetlen ellentét, hanem olyan, mint a két kezünk: eltérőek, de ha összekulcsolod őket, akkor ketten együtt egyet alkotnak.

Nóra

U.i.: neked mi a véleményed a nőkről és a megfelelési kényszerükről? Írd meg bátran, hátha jobban megismerjük egymást.

{jomcomment}