Alaszkába száműzött pávakölyök

avagy a megtelni nem tudó ember legendája

Úgy érzem, semmi értelme a további félrevezető tájékoztatásnak. Igazat kell írnom, csakis a színtiszta igazságot. Jó, nem a vegytiszta igazságra gondolok, mert az kábé olyan lehetetlen, mint a tökéletesen tiszta ivóvíz, abban is vannak ilyen-olyan szennyeződések. Úgyhogy finoman szólva innentől ragaszkodom az úgynevezett látszat igazsághoz. Vagyis a kvázi igazsághoz apróbb ferdítésekkel, ha úgy tetszik. A megtelni nem tudó emberről van szó. A nyolcvanas években Szarvason járt. Hagyott nyomokat is, mélyeket, öblös, cuppanós nyomokat. Evett? Na ne röhögtessetek. Hatszemélyes tálakat kért a helyi éttermekben. Letakarított mindent az asztalról. Kirándult? Na ne játsszátok nekem a naiv szüzikét. Bejárt itt minden szegletet, mindent látott és mindent rögzített. Nem volt olyan élmény, amit ne szippantott volna be a Körösök völgyében. A megtelni nem tudó ember viszont aránylag rövid időn belül lebukott. Megbukott, csőd, kész. Illetve mégsem, mindjárt megmagyarázom. Akkoriban hajnaltájt kijártam futni a ligetbe. Kis szalonna a melegítőm zsebében, plusz a hatos anya, és irány kocogni verejtékezésig. Nyomom egy órája, izzadok, mint egy sarokba szorított malacka, erre kit látok egy tölgyfához támaszkodva?

Na ne játsszátok itt nekem a nem én voltam fiút. Igen, őt láttam, a megtelni nem tudó embert. Éjszaka nyilván a Pavilonban csapatta a Balatoni Világos típusú söröket, ládaszámra, mert ugye nem tud megtelni, állítólag. Szóval lihegek ott a fák között, mint egy Alaszkába száműzött pávakölyök, (Undorító rész jön, el is lehet kapcsolni, aki marad, az meg tűrjön szépen, és ne picsogjon, mert rákeresek a neten.) és emberünk hányva fakadva öklendezik. Hohó, mondom. Szóval megtelni nem tudó, ejnye-bejnye. Rohadt kövér volt egyébként ez az ember. Úgy nézett ki, mint egy rekord görögdinnyébe oltott Michelin figura megspékelve egy hatvannégy négyzetméteres gázcsereteleppel. Kellett is neki a hatalmas termet a raktározás végett, nem is csodálkoztam, csak olyan 76 százalékosan. A megtelni nem tudó ember megtörölte száját, majd ijedten tekinett rám. Nem tudott mást mondani, mint azt, hogy eddig tartott, megteltem. Hogy csalódtam-e? Na ne játsszátok itt nekem a kádban úszkáló műanyag kiskacsát. Akkorát csalódtam, mint egy kiadós, vissza nem térítendő iszapkúra. Szarvason legendák vesznek oda, előbb-utóbb mindenkiről kiderül, hogy abba bukik bele, amire őt az Isten teremtette. Felajánlottam neki egy közös kört, kocogjunk együtt, jót tesz okádás után, kitisztul tőle a tüdő, a gyomor és az elme. Köpködött, krákogott még egy kicsit, majd nekivágtunk. Gyötrelmes kör volt. De nem neki, a számomra. Visszatért belé saját legendájának pufók szelleme. Tepert, mint egy felturbózott dömper. Lekörözött, megszégyenített. Nem tudott betelni a futással. Dübögött a ligetben órákon át, mire odaszóltam neki, hogy oké, aláírom, visszaszerezte a címét, nekem mennem kell. Másnap visszamentem, hát mit látok? Egy Kispolszkiban pöffeszkedve szunyókál. Máig nem értem, hogyan fért bele. Napokig aludt, mint aki nem tud betelni saját édes álmaival. Ha nem ébresztem fel, és nem küldöm haza, még mindig a városunkban húzza a lóbőrt.

Annyi biztos, ha sólyomlevest eszem reszelt tökkel, mindig eszembe jutnak a közös emlékeink, és elragad valami különös érzés, képtelen vagyok betelni vele.
Az élményen kívül egy tárgyi ajándékot is rám hagyott ez a jellegzetes figura szarvasi látogatása alkalmával. Egy megtelni nem tudó kockás füzetet kaptam tőle, abba írom az igaz történeteimet.

H. Cs.