Nóra
Minden héten van egy este, ami csak a randevúmról szól. Amikor a férjem kártyázni megy a barátaihoz, a gyerekeket pedig aludni küldöm, nos akkor kezdődik az én estém. Gyakran már napközben is azt tervezem, hogy mit fogok csinálni azon az estén. Már jó előre kiválasztom, hogy melyik palack bort nyitom ki, vagy hogy melyik hálóingem veszem fel – most éppen a lila csipkés selyemre esett a választásom: dekadens és dacosan szép.
Amikor mindenki és minden elcsendesedett a házban akkor megengedem a kádba a vizet és a párás csendben a víz csobogásával együtt elengedem mindazt, ami a mindennapok nyűgét jelenti: kapkodást, sietséget, szervezést és időbeosztást, huzakodást és alkudozást a gyerekekkel, férjjel, munkatársakkal, mindent, ami lehúz és elgyötör. Hosszan nézem, amint a pára belepi a tükröket és a kontúrjaim elmosódnak, feloldódnak, mint a kád vizében a fürdősó.
Amint belelépek a forró vízbe, szinte centiről centire érzem a bőrömön a víz szorító, forró melegét, s amint enyhül ez az érzés már csak a szívem dobbanását hallom. Sokáig lebegek így a vízben, élvezem a csendet, a felszálló és az arcomra ülő illatos párát. Szinte órákig el tudom nézni, amint a gyertyák és mécsesek lángja táncot jár a meleg levegővel, amint fényük visszatükröződik a víz felszínén, kinyújtott karom vizes bőrén.
Ha véget ér a fürdőzés ezen meditatív része, akkor jöhet a keményebb fizikai, profán megtisztulás. A szivacs érdes, karcos, szúrós részecskéi lefejtik rólam mindazt, amik a hétköznapok sodrásából rámragadnak, megakadnak a bőrömön, ráülnek tagjaimra. Addig súrolom magam lassan, nagyon lassan, amíg fáj, szinte megszállottan, mint ahogy régen a szerzetesek ostorozták magukat, nem kevés mazochizmussal – a fájdalom után már csak a jóleső bizsergés marad, a fellélegző sejtek ujjongó muzsikája. De a java még csak most jön.
Amikor felállok a kádban nézem amint a víz eltűnik a lefolyóban, s viszi magával mindazt, amit lemostam magamról – szennyeződést, elhalt sejteket, kétségeket és lelki terheket, kérdéseket és elégtelen válaszokat. Ideje visszatérni a jelen világba: jöhet a hideg víz. Bár szeretném lassan vezetni a kezemben tartott zuhanyfejet a lábujjamtól az arcomig, de eddig még nem sikerült: sietek és kapkodok. A jéghideg víz érintése fojtogató, torokszorító, sokkoló. Mint az áramütés. Szinte nem is érzem a törölközőt a bőrömön: sejtjeim kábultan éledeznek a jeges víz után.
Tiszta bőröm gyorsan magába szívja a krémek bársonyos hatóanyagait. Illatos nedvek táplálnak: a krémek kívülről, a bor belülről. A szellemi táplálásról pedig egy jó könyv hivatott gondoskodni. A szépséges selyem lágyan simítva ölel körbe, hűvös érintése lassan felmelegszik. Igyekszem gyorsan ágyba bújni és elmerülni a sorok közt, a könyv történetében, éppúgy, mint az imént a víz ölelésében.
A következő randevúmra – önmagammal – egy hetet kell várnom. Nem tudom hogyan fogom kibírni ezt az egy hetet. Talán úgy, hogy már holnap kiválasztom a könyvem, a bort és a hálóingem.
Nóra
