Amikor mindenki és minden elcsendesedett a házban akkor megengedem a kádba a vizet és a párás csendben a víz csobogásával együtt elengedem mindazt, ami a mindennapok nyűgét jelenti: kapkodást, sietséget, szervezést és időbeosztást, huzakodást és alkudozást a gyerekekkel, férjjel, munkatársakkal, mindent, ami lehúz és elgyötör. Hosszan nézem, amint a pára belepi a tükröket és a kontúrjaim elmosódnak, feloldódnak, mint a kád vizében a fürdősó.
Amint belelépek a forró vízbe, szinte centiről centire érzem a bőrömön a víz szorító, forró melegét, s amint enyhül ez az érzés már csak a szívem dobbanását hallom. Sokáig lebegek így a vízben, élvezem a csendet, a felszálló és az arcomra ülő illatos párát. Szinte órákig el tudom nézni, amint a gyertyák és mécsesek lángja táncot jár a meleg levegővel, amint fényük visszatükröződik a víz felszínén, kinyújtott karom vizes bőrén.
Ha véget ér a fürdőzés ezen meditatív része, akkor jöhet a keményebb fizikai, profán megtisztulás. A szivacs érdes, karcos, szúrós részecskéi lefejtik rólam mindazt, amik a hétköznapok sodrásából rámragadnak, megakadnak a bőrömön, ráülnek tagjaimra. Addig súrolom magam lassan, nagyon lassan, amíg fáj, szinte megszállottan, mint ahogy régen a szerzetesek ostorozták magukat, nem kevés mazochizmussal – a fájdalom után már csak a jóleső bizsergés marad, a fellélegző sejtek ujjongó muzsikája. De a java még csak most jön.
Amikor felállok a kádban nézem amint a víz eltűnik a lefolyóban, s viszi magával mindazt, amit lemostam magamról – szennyeződést, elhalt sejteket, kétségeket és lelki terheket, kérdéseket és elégtelen válaszokat. Ideje visszatérni a jelen világba: jöhet a hideg víz. Bár szeretném lassan vezetni a kezemben tartott zuhanyfejet a lábujjamtól az arcomig, de eddig még nem sikerült: sietek és kapkodok. A jéghideg víz érintése fojtogató, torokszorító, sokkoló. Mint az áramütés. Szinte nem is érzem a törölközőt a bőrömön: sejtjeim kábultan éledeznek a jeges víz után.
Tiszta bőröm gyorsan magába szívja a krémek bársonyos hatóanyagait. Illatos nedvek táplálnak: a krémek kívülről, a bor belülről. A szellemi táplálásról pedig egy jó könyv hivatott gondoskodni. A szépséges selyem lágyan simítva ölel körbe, hűvös érintése lassan felmelegszik. Igyekszem gyorsan ágyba bújni és elmerülni a sorok közt, a könyv történetében, éppúgy, mint az imént a víz ölelésében.
A következő randevúmra – önmagammal – egy hetet kell várnom. Nem tudom hogyan fogom kibírni ezt az egy hetet. Talán úgy, hogy már holnap kiválasztom a könyvem, a bort és a hálóingem.
Nóra