Ködbe vesző utakon

Lehet, hogy perverznek fogtok gondolni, de akkor is ez az igazság: imádom a novemberi ködöket. Sem a decemberi, sem pedig a januári nem jó. Csak a novemberi, és csak a tejfölköd. Az a homály, ami eltakarja a szomszéd házakat egymástól, amikor az utakon közlekedni veszélyes. Na ezt szeretem. Rajongásig. Egyszerűen nem tudok betelni vele. Legszívesebben egész nap csak ebben a ködben járnék-kelnék. Olyan jó az illata: keveredik a nedves avar érett szagával és a pára vizes illatával. S az a finom szitálás ami az arcomra hull ebből a ködből, az valami szenzációs. Legszívesebben egész álló nap egy erdőben sétálnék, ahol a köd még rejtélyesebbé teszi a fák között megbújó világot. De most itthon vagyok.

Ilyenkor ujjongó örömmel megyek lelkesen az utcán, eszembe sincs kocsiba ülni. Úgyis alig látni. Csak menni abban a puha ködben, mintha porcukor felhőben járnék. S miközben majd kiugrok a bőrömből örömömben, arra gondolok, hogy ez a köd milyen lágyan lepi be a várost, az utcákat és a házakat, a helyet, ahol élünk. Olyan, mint egy szépséges, sejtelmes fehér lepel. Eltakarja, elfedi mindazt, ami koszos, ami megszürkült az ősz végére. Nekem ilyenkor a legszebb a város.

Lágyan hullnak a levelek a fákról, a hangjukat tisztán hallani. Valahogy ez a köd megszűri a zajokat is. Kizárja az erőszakos emberi civilizáció ellenséges hangjait. Csak a hulló levelek nesze és a fákról lecsöppenő vízcseppek hangja van.

Minden szó, beszélgetés nagyon sutának tűnik ebben a szentséges csendű fehérségben.

Mintha bűn lenne megszólalni, inkább hallgatok.

Nézem a homályos fákat és házakat. Olyan puha, ellustult ilyenkor minden kontúr. Nincsenek éles szögek, hegyes sarkok, csak homályos derengés van. Csak sejteni lehet hol kezdődnek és hol végződnek a házak, kerítések, emberek. A szavak és a gondolatok is valahogy lágyabbak, ellankadóak. Befelé fordul ilyenkor egy kicsit minden és mindenki. Lehet elmélkedni, gondolkodni, készíteni a lelkünket a közelgő ünnepekre, de valahogy egy kicsit lágyabban, nem olyan kimódoltan, mint ahogy azt mindenütt hirdetik. Nincs az a nyomás, nincs az a kötelesség érzés. Nincs kényszer, csak a belső ujjongás.

Ahogy a köd leszáll a városra mosoly ül az arcomra. Nem mossa le a ködszitálás sem.

Nóra