Néhány hónapja Iszkázon jártam és a múzeumban vett könyvjelzőről Nagy László néz rám. Van valami a tekintetében, amit csak részben tudtam megfejteni: kérdő, kutató, fürkésző kíváncsiság és valami megfoghatatlan révület, olyan, mint a váteszeké.
S az az arc…! Mennyi kimondott és kimondatlan szó és gondolat bújik meg a ráncokban! Mennyi fájdalom, kín és akarás! Nincs semmi szépítés, semmi plasztika, semmi rejtegetés. Csak nyílt és őszinte vonások: itt vagyok, ilyen vagyok és van mondandóm a számodra; ha akarod meghallgatod. Értelem és erő sugárzik az arcából. Ennek az embernek lehet hinni. Ennek az embernek kell hinni.
Csak nézem azokat a ráncokat, egy élet sejlik fel bennük. Olyanok, mint a víz fodrai, ha követ dobnak a tóba. Nyomot hagyott az idő, az átélt emlékek, fájdalmak és szerelmek, a mellőzöttség és a nélkülözés, az alkotás sürgető vágya, akarása. A szavakba burkolt stigmák, szimbólumok, titkok és jegyek. A szép és a jó átmentése a túlsó partra. Milyen jó volna megérinteni azokat a ráncokat! Milyen jó volna szavát hallani, véleményét kérdezni, tanácsát kérni!
Ez a férfi tudott, tud valamit, ami reményt adhat ebben a reményvesztett világban. Szavait ma már „csak” olvasni tudjuk, meghallgatni nem, de még így is, a leírt sorok közt szól hozzánk valahonnan a csillagok közül, ahová kedves lován szállt:
„…hiszek a szóban.
Kötelességem figyelni a szóra.
Bánnom a szóval: odaadás és
felelősség. Hiszem azt is,
elvezet a pecsétek mögé, ahol
éppen rám várnak a titkok.
Vezet ahhoz, ami még nem
létezik a világban.
Vezet a szakadékok mentén,
szüntelen a halál ajkain.”
(Megismerés, nyelv és vers, 1975)
Csoóri Sándor szerint Nagy László közelében mindenki igazabbnak, jobbnak, szabadabbnak érezte magát. Nézve ezt a gyönyörűen megviselt arcot és olvasva verseit neki elhiszem.
Nóra