Áldozat

Biztos ti is találkoztatok már olyan emberekkel, akikről szinte ordított, hogy menthetetlenek. Saját maguktól. Engem is összehozott már a sorsom néhány ilyen emberrel, de a közelmúltban találkoztam valakivel, aki minden eddigin túltett. Egyszerűen maga volt az Áldozat, aki saját kezűleg teszi tönkre önmagát és nem lehet megállítani ebben. 

Egy élete delén kicsivel túl lévő nőről van szó, aki felnevelt két gyereket, a férjével él, jó házasságban, saját otthonukban. Ha csak azt nézem, hogy eddig mit írtam le róla, akkor bizony sok embernek ez maga lenne a megvalósult álom, hiszen nem mindenkinek adatik meg a rendezett és kiegyensúlyozott párkapcsolat, az egzisztencia. De ő ezeknek igazából képtelen örülni. Mintha csak a dolgok kevésbé jó, vagy éppen rossz oldala tűnne fel neki. Neki a pohár mindig félig üres. Csak a saját vélt, vagy valós problémáival van elfoglalva, rendszeresen beforgatja magát mindenféle rémhíren, hogy majd vele is biztosan ez fog történni. Minden apróságon felhergeli magát és képtelen túllépni dolgokon. Szinte örömét leli a szenvedésben, ha egyáltalán örömét leli bármiben is. 

Nem mondhatnám, hogy gyakran találkozunk, de sokféle szituációban összefutottam már vele, és mindig megrendített az a parttalan szomorúság (?), elégedetlenség (?), kiábrándultság (?), ami a szemében ül. Szinte kiráz a hideg tőle. Sokat töprengtem azon, hogy mi vezethetett idáig, miért képtelen túllépni saját magán. Mindig csak odalyukadok ki, hogy ő sosem tanult meg felhőtlenül örülni bárminek is. Mert bármily hihetetlenül is hangzik, az öröm megélését is tanuljuk – jó esetben. Látjuk miként készülnek az ünnepekre a családunkban, önkéntelenül is belénk ivódik az öröm kifejeződése, a nevetés, az örömkönnyek, az összecsapott tenyerek, az arcokon elterülő mosolyok, a boldogság. Ezt látjuk, halljuk és a vérünkké válik. 

Szóval nem tudom, hogy ez az asszony milyen családból jön, de elmondása szerint a szülei szerették egymást őszintén és rendkívül hagyománytisztelő emberek voltak. Csak talán egyvalamit elfelejtettek: dicsérni. 

Eszünkbe se jutna, hogy mekkora súlya van néhány jó szónak, elismerésnek, biztatásnak. Szó szerint életeket alapoz meg az őszinte dicséret. És ez nem (csak) az én véleményem, hanem a pszichológusok tapasztalata. Freud behatósan vizsgálta a gyermekkort (is), és annak főbb állomásait. Következtetései szerint, ha a szülők pozitívan viszonyulnak gyermekük önálló tevékenységeihez (pl. a szobatisztaságra való neveléskor az első „produktum” megfelelő helyre való ürítésekor), és megfelelő elismeréssel dicsérik meg a csemetét, akkor örömét fogja lelni az önálló munkavégzésben, legyen szó akár egy játéktorony megépítéséről, vagy éppen a bilizésről. Ha túlzásokba esnek a szülők a dicsérettel, akkor a gyermek hajlamos lesz túlértékelni saját cselekedeteit, saját személyiségét. Ha nem dicsérnek a szülők, akkor a gyermek önbizalom-hiányos lesz, hajlamos lesz alulértékelni önmagát, szorongani fog. Csakúgy, mint az én említett ismerősöm. 

Mindig azt látom rajta, hogy a szürke egérségbe menekül, csak sehol se kelljen „szerepelni”, megjelenni, megszólalni, felkelteni bárki figyelmét is. Pedig nem egy buta nő, jó ötletei vannak, ügyes kezű és szeretet is van a szívében. De egyszerűen fél attól, hogy bárkinek is feltűnik az ő önbizalmatlan, örökké szenvedő lénye. Képtelen túllépni az őt ért kudarcokon és sérelmeken, képtelen felépíteni saját magát. Képtelen a boldogságra…

Miért is írtam most éppen erről nektek? Azért mert a szűkebb-tágabb környezetetekben ti is találhattok ilyen embereket. Szorongó, depresszióra hajlamos, meggyötört lelkű szenvedőket. Én nem csináltam semmi különöset ezzel az asszonnyal, csak meghallgattam, és néha rákérdeztem bizonyos dolgokra az életében. Engem is meglepett, hogy mennyire vágyik arra, hogy másként beszéljenek vele, hogy tükröt tartsanak elé és megmutassák, hogy az ő élete nem a legrosszabb a világon, ahogyan azt ő hiszi, sőt, rengetegen cserélnének vele. Őszintén megdöbbent, amikor elmondtam ezt neki, és tényleg látszott rajta, hogy ez még sosem jutott az eszébe.

Nektek is azt tanácsolom, hogy járjatok nyitott szemmel, és ne sajnáljátok az időt arra, hogy őszintén elbeszélgessetek az ilyen emberekkel. Sosem tudhatjátok, hogy melyik mondatotok jelenti majd neki azt a biztatást, dicséretet, ami talán segít neki kilépni a szenvedésből, depresszióból. Hogy egyszer majd úgy nézzen vissza önmagára, mint aki kigyógyult az áldozat szerepéből.