Nóra
Emlékszem fiatalabb koromban mennyire szerettem Ráday Mihály műsorát. A városvédőset. Pallasz Athéné elvett lándzsájával együtt. Volt valami mélyen megható abban, ahogyan a szemüveges, szakállas Ráday beszélt a jobb sorsra érdemes épületekről, szobrokról, enteriőrökről. Fakó és szemcsés volt a kép, kicsit fénytelen, de azért nagyon szép részleteket lehetett látni öreg házakról, stukkókról, oszlopfőkről. Gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy építész leszek, vagy restaurátor. Persze nem az lettem, de akkor nagyon jó volt erről álmodozni.
De a szép, régi épületek iránti vonzalmam megmaradt, nem hagytam el, mint építész álmaimat. Szerencsés voltam abban a tekintetben, hogy sokat utaztam, sok városba eljutottam Magyarországon, és más országokban is, és mindig nagy élvezettel figyeltem, néztem az épületeket. Mindig az volt a benyomásom, hogy a falakon látható nyomokat hagytak az építők a saját életükről, a gondolataikról, az érzéseikről. Mintha olvasni lehetne a falakról, mint egy naplóból, önéletrajzból.
Sose tudtam rájönni arra, és valószínűleg ez már örökre megfejthetetlen lesz számomra, hogy ha a XX. század elején olyan szép épületeket tudtak megálmodni, és megvalósítani, akkor hogyan lehetett eljutni a kockaépületekig, a panelekig? Nagyszerű példa erre a debreceni Hajós Alfréd olimpikon és Villányi Lajos által tervezett Aranybika Szálló, ahol az eredeti épülethez 1976-ban hozzáépítettek egy szoc-reál szárnyat. Egyszerűen nem tudtam napirendre térni fölötte. Ha az egész építészetet egy fejlődő ipar(művészeti)ágnak vesszük, akkor hogyan lehetett a teljesen rideg, csupasz, halott falakig eljutni? Miért van az, hogy míg a XIX. és XX. század fordulóján épült házak gyönyörűek, tartósak, élhetőek, szép ornamentikával gazdagok, addig a XX. század közepétől épült (terv) házak olyan taszítóak? Hova lett az esztétika? Hova lettek a virágokban megépített szép érzések? A timpanonok, virágos oszlopfők, emberalakok, groteszk vízköpők? A szimmetria, a szép arányok, a tagolt lakóterek? Hová lettek a szép és praktikus házak iránti igények?…Sosem tudtam megérteni ezt a részét az építészet történetének.
Gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy ha unatkozó milliárdos lennék, akkor a vagyonom jó részét arra áldoznám, hogy az elhanyagolt épületeket helyrehozatnám, és olyan funkciót adnék nekik, amelyek egyszerre szolgálják a közösség és a nagyobb társadalom érdekeit. Könyvtárak, galériák, művelődési házak, irodalmi és művészeti kávézók, múzeumok találnának otthonra a sokéves falak között. Méltó és szép feladatokkal. Mert nincs annál kiábrándítóbb, mint amikor egy közösségi tér lelketlen és taszító falak közé van száműzve. Ez legalább olyan bűn, mint amikor a második világháború után a kommunista hatalom az államosított kastélyokba, kúriákba elmegyógyintézetet, nevelőotthont, raktárat költöztetett – nem kis célzással, megalázó szándékkal…(”sekély e kéj”!)
Egy másik kedvenc elmejátékom pedig az, amikor elképzelem a várost reklámok és hirdetések nélkül. Gondolatban lecsupaszítom a falakat a graffitiktől, a plakátoktól, az óriásposzterektől, a hirdetőoszlopoktól és mindennemű felirattól, hogy csak a falakat, az épületeket és a város igazi arcát lehessen látni. Biztos sokan eltévednének, mert már annyira hozzászoktak a hirdetésekhez és a feliratokhoz. És biztos sokan rácsodálkoznának arra, hogy milyen gyönyörű az ő városuk. Észrevennék az épületeket teljes egészükben, nemcsak szemmagasságban, és biztos sokukat mellbe vágná a tény, hogy milyen tágasak a terek. Mennyire élhető, arányos és mindig más.
Bízom benne, hogy a következő korokban az építészet nem öncélú hatásvadászat lesz, hanem az embereket és az emberi életet hűen szolgáló, nemesítő hivatás.
Lehet, hogy egyszer mégis meggondolom magam, és a tervezőasztal mögé ülök…
