Ha most tehetném, akkor meghívnálak egy teára. És bár tudom, hogy a beduinok között teljesen más íze volt e teának, mégis megkínálnálak vele. De persze lenne ott egy üveg whiskey is, ha éppen ahhoz volna kedved. Leülnénk a fotelekbe és hallgatnám, ahogy mesélsz. Olyan áhítattal és csillogó szemekkel, ahogyan a gyerekek hallgatják az esti mesét. Csak kérdeznélek és hallgatnám a válaszaidat, a történeteidet. Olyan jó volna, ha mesélnél az afrikai éjszakákról, ott, a beduinok tábortüze körül, ahol a csillagok oly közel vannak és olyan hatalmas az ég. Szeretném, ha mesélnél arról, hogy milyen is volt az osztriga egyenesen a tengerből szedve, vagy csak arról beszélnél, hogy miről vitatkoztatok József Attilával, vagy mi volt a véleményed Adyról.
Tudod, mit? Mesélj arról, amit a párizsi kávéházakban láttál és hallottál. Milyen volt az élet Valyval, aki olyan kibírhatatlan és szép volt, hogy sokáig szenvedtél mellette. Vagy inkább azt mondd el, hogy miről beszélgettetek Zsuzskával a hosszú utak alatt, amíg az országot jártátok. Vagy arról a szalamanderről, akivel a recski sziklákon találkoztál. Mondd el, hogy hogyan éltétek túl, mivel tartottátok magatokat életben az iszonyat tombolása közepette. Mondd el, hogy az ÁVÓ milyen ostoba, korlátolt, beteges és kegyetlen volt. És meséld el, hogy hogyan tudtad megőrizni ép elmédet, amikor minden elveszett, amikor minden összeomlott. Meséld el, hogy hogyan teltek a télikertben töltött hosszú órák, amikor Zsuzskát gyászoltad Angliában.
Szeretném hallgatni a hangod, a történeteket, az emberek életét, akikkel találkoztál. Szeretném hall(g)a(t)ni az életed – tőled.
Jól tudom, hogy már régen nem vagy velünk. De ha kezembe veszem nekem dedikált könyveidet, ha olvasom a könnyed verseidet, akkor elfelejtem, hogy már egy másik világ kávéházának a teraszán üldögélsz, és éppen Attilával vitatkozol – és persze mokaszinbe bújtatott lábadon most sincs zokni.