Nóra
– Te, nem lesz ez túl szirupos? – kérdezte tőle Réka, amikor engedélyt kértem tőle, hogy megoszthassam veletek élete nagy sorsfordulóját.
– Miért? Annak tartod?
– Valójában nem, de hiszen tudod, hogy én nem ilyen voltam… – mondta, miközben messze révedt a tekintete.
Biztosan felrémlett előtte az a céltudatos, nagyon határozott nő, aki egykor volt, és még most is ott él benne, valahol, nagyon mélyen. Igazi karrierépítő nő volt, talán törtető is, de emellett becsületes, a végletekig, csak valahogy nagyon rákattant az üzleti életre. A lényeg, hogy sokat dolgozott, kényelmes élete volt, de egyedül volt. Persze ott voltunk neki mi, a barátnői, de a Férfi hiányzott az életéből. És bár nekünk sosem vallotta be, ez nagyon elkeserítette. Húszas évei végére befolyásos pozícióba került, iszonyú nagy felelősséggel és rengeteg munkával, és már lassan bele is törődött, hogy egyedül marad. Pláne, hogy a baráti körünkben rajta kívül már mindenki stabil párkapcsolatban élt, néhányan már gyerekkel is. De aztán egy szép napon minden a feje tetejére állt, szó szerint.
Már nem is tudom hogy jutott eszünkbe, hogy május elején elmenjünk egy borospincébe egy duhaj hétvégére, de azt tudom, hogy nagyon jól sikerült. Minden olyan eleve elrendelt tökéletességgel zajlott, hogy ha nem élem át személyesen, akkor nem hiszem el, hogy ilyen van. Az ég makulátlanul tiszta volt, csodásan sütött a nap és nagyon jól éreztük magunkat. A pincében kellemesen hűvös volt, de a finom étel és a jó borok nagyon hamar átmelegítették testünket-lelkünket. Arra emlékszem, hogy az asztal közepén egy nagy halom retek és zöldhagyma volt, meg alma, szőlő, sajtok, remek kolbász és lágy kenyér. A borosgazda, aki a borkóstolót tartotta egy fiatal, bár időtlen bölcsességet sugárzó férfi volt, jól megtermett, látszott rajta, hogy a jó levegőn dolgozik, és kemény munkát végez. Emellett nagyon szépen metszett arca volt, finom vonásokkal. Olyan megfoghatatlan nyugalom és erő sugárzott belőle, hogy egy kicsit le is fagyasztotta a mi harsány jókedvünket, de aztán hamar feloldódtunk. Arra emlékszem, hogy Réka szokatlanul csendes volt, de ezt a fáradtságának tulajdonítottam. Ettől eltekintve nagyon jól telt az este, ettünk, ittunk, hallgattuk a borosgazda történeteit a szőlőről és a borhoz fűződő viszonyáról, énekeltünk és úgy igazából kiadtunk magunkból minden feszültséget. Másnap, késő délelőtt, amikor felkeltünk még mindig ott volt Réka arcán az a furcsa elrévedés, és megkérdeztem tőle, hogy mi van vele. Sosem fogom elfelejteni azt a nézést: szinte évekig nézett rám és teljesen nyugodt hangon azt mondta: ’én feleségül megyek ehhez a férfihez’. Néhány szó csupán, de életeket változtatott meg. Később elmesélte, hogy egész éjjel beszélgettek, de úgy, mint még soha senkivel. Azt volt az érzése, hogy ez a férfi úgy látja őt, mint azelőtt soha senki, mintha időtlen idők óta ismernék egymást. Azt érezte, hogy hazatalált.
Ami ezután történt szinte mesébe illő. A hétvégére következő hétfőn Réka felmondott a cégnél, és addigi életét teljesen lezárta. Május végén megtartották az esküvőt, ott a domboldalon, ragyogó napsütésben, és azóta is nagyon boldogok. Ennek már jó pár éve. Van már két gyerekük is, és Réka az üzleti életben szerezett tapasztalatai és kapcsolatai révén felvirágoztatta a pincét. A csinos kosztümöt és tűsarkút kényelmes ruhára és piros gumicsizmára cserélte és sokkal szebb, mint valaha. Saját bort palackoznak, bővítik folyamatosan a vállalkozásukat és legalább tíz családnak adnak állandó munkát.
Azóta is összejövünk minden május elején, már-már rituálisan, bort inni, sajtot, almát, hagymát és retket enni a pincében. Énekelünk és esszük a zöldhagymát a lágy kenyérrel. Azóta is valahányszor zöldhagymát látok, mindig az jut eszembe, hogy milyen boldog emlékek fűződnek ehhez a puritán zöldséghez.
Nóra
