Ilyen nincs, egy felnőtt jelentkezett az óvodába. Tesztet is kitölt, ha kell, ha van alkalmassági vizsga, meg ilyenek, mindenre hajlandó, közölte, elszánt, mint egy szánkó, óvodás szeretne lenni, mert mint mondja, minden létező iskolát kijárt, de az ovis időkből nem sokra emlékszik, ezért meg szeretné ismételni a halványan derengő kisgyermekkorát. Annyit engedett, hogy egyből nagycsoporttal indítana, de ott lehúzna három évet. Hajthatatlan, mint a láncmentes bicikli, játszani szeretne, mert mint említette, nagy játékos, kakaót akar inni, röhejesen pici székeken, vécécsészéken akar ücsörögni, meg persze a délutáni szunya is vonzza, hajlandó mindenre, csak vegyük vissza végre az oviba. Nézze, nincs akadálya, mondtam, miután kikönyörögte magát, de az ovistársak előtt nincs dohányzás, nincs laposüveg, kávészünet, menőzés, hogy itt mindenki hülye, csak én, én, én. Úgy gondolom, megértette, holnap kezd, ajánlottam neki, nézzen este meséket, hogy ráhangolódjon az ovira, feküdjön le korán, bepisilnie nem muszáj, de hasznos lehet, adtam tudtára, ha igazi ovissá akar válni. Szemében felfedeztem a gyermeki rajongást, az eredendő örömöt, amikor is egy idős nénike tipegett be az ovi ajtaján. Ő az anyukám, jött értem, súgta, s én rögtön tudtam, jól döntöttem, amikor elfogadtam a felvételi kérelmét.
