Hogy hogyan jutottam el oda, ahová mennem kellett fogalmam sincs, mert valahol egészen más utat jártam be. Az a kazetta egy régi nagy kedvencemnek az egyik albuma volt, amit 15 éve rongyosra hallgattam, mert annyira eltalált a zene és a szöveg, hogy nem tudtam szabadulni (és talán nem is akartam?) a hatása alól. De most, ennyi év után, ennyi tapasztalattal és ennyi történéssel a hátam mögött a szavak és a ritmus teljesen mást adtak nekem, mint ezelőtt másfél évtizede.
Olyan volt az egész, mintha hullámvasútra ültem volna fel: hol potyogtak a könnyeim, hol hangosan nevettem, egyszerűen megbabonázott az egész. Felidéződtek az akkori életem emlékei, és furcsa módon nem a történések érintettek meg ennyire, hanem az akkori érzéseim, gondolataim, ruhák, amiket viseltem, célok, amik után vágyakoztam, és egy elképzelt élet, amit akkor éltem magamban, távol a külvilágtól.
Azóta eltelt 15 év, nagyot fordult velem a világ. Haladtam az életem útján, talán inkább az út vitt előre, nem én jelöltem ki az utat. Megtörtént velem sok rossz, de még több jó dolog, önálló lettem, saját családom lett, de még mindig meg tudott érinteni az a néhány dal. A szövegek újabb jelentésüket fedték fel nekem. Sokkal többet adott most ez az album, mint ezelőtt. Annyira ültek a szövegek, annyira átjött a mögöttes tartalom, hogy folyamatosan megborzongtam tőle. S nemcsak a régi érzések, hangulatok, hanem a zene bennem keltett rezgései okoztak valami furcsa megvilágosodást (olyan „nagy” ez a szó, de jobban nem tudom megfogalmazni, valahogy még most is elég feldúlt vagyok).
Be kell valljam, hogy nagyon meglepődtem azon, hogy mennyire kiszolgáltatott tudok lenni a környezetemnek, az engem érő hatásoknak. Ami valahol jó, ezt el kell ismerni, hiszen érző ember vagyok, nem egy érzéketlen lény. De mégis: megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy mennyire felkavart ez az egész. Lehet, hogy most érzékenyebb periódusomban vagyok, de akkor is: ennyire?
Szóval összességében nagyon jó volt ez az egész: rég elfeledett énem köszönt nekem vissza a múltból és tükröt tartott elém. Látnom kellett, akár akartam, akár nem, hogy nem tudtak megkeményíteni az évek és valahol bennem még ott él az a lány, aki egykor voltam: romantikus álmokkal és reményekkel, kíváncsian, kiszolgáltatva a rá váró életnek.
Talán még nem késő új álmokat álmodnom.