Van, akinek ez a szenvedélye, van, aki csak hébe-hóba próbálja ki, de nagyszerű mulatság ez. Van, aki mindig talál magának valami jót, és olyan is van, aki sokadik nekifutásra tud csak kincsre bukkanni. Mert ez gyerekkorunk kalózos, kincses szigetének felnőttkori mása: vadászat a ránk várakozó gyöngyszemekre. Izgalom járja át a porcikáinkat, amikor rágondolunk és gyermeki örömmel vetjük bele magunkat a vállfákon lógó ruhák bírálatába. Pillanatok kérdése és kész a verdikt: kell, nem kell. Ez kissé olyan, mint a drog: ha egyszer rákaptunk, nem lehet abbahagyni.
A barátnőimmel rendszeresen járunk egy kis butikba, ahol már ismernek minket, és gyakran előfordul, hogy félretesznek nekünk ezt-azt. Igazi közösségi élmény ez nekünk, gyakran csak ekkor tudunk összefutni a héten, és remekül szórakozunk. Én kifejezetten imádom azokat a cuccokat, amiket nem lehet hordani (mindennap), de nagyon murisak, szinte önálló divat-iparművészeti remekművek: tollboák, tollas legyezők, jelmezek, szinte színházi kosztümök. És persze a mindennapi, esetleg alkalmi öltözékek.
Van a turizásban valami mélyen ősi és rituális cselekmény: sok ezer évvel ezelőtt ősanyáink járhatták így a környéküket ehető növények után kutatva, a gyűjtögető életmód korában, mint ahogy mi megyünk a second – hand-be. Felébred egy ősi ösztön és szinte vezeti a kezünket.
Múltkor éppen arról beszélgettünk, hogy ha milliomosok lennénk, és nem lenne anyagi akadálya az öltözködésnek, vajon akkor is mennénk turizni? Arra jutottunk, hogy a rongy, az csak rongy, akármennyit költünk is rá, és amíg a legtöbb ember Magyarországon havi néhány tízezer forintból él a családjával, addig egyszerűen nem vinne rá a lélek egyikünket sem, hogy egy pár csizmáért kiadjunk mondjuk 60.000 forintot.
Emlékszem, amikor megnyíltak az első outlet üzletek, akkor egyszer elmentünk az egyikbe kíváncsiságból és bizony hamar kiábrándultunk belőle, mert a leárazás olyan mértékű volt, hogy még a csökkentett ár tizedét is soknak találtuk. Egyszerűen nem értettük az egész lényegét: aki képes 100.000 forintot fizetni egy átmeneti cipőért, az meg fogja venni azt a cipőt 150.000-ért is, nem fogja magát blamálni az outletben. Szóval ez biztos nem a mi világunk. Arról nem is beszélve, hogy már a régi rómaiak is megmondták: nem a ruha teszi az embert.
Ahogy telik az idő (felettünk), a külső helyett sokkal fontosabb a belső, és hogy mit viselünk az már csak sokadlagos. Szeretjük a szépet és az egyedit, és ahogy nézegetjük az újabbnál újabb cuccokat, megnyugszik a lelkünk is, tökéletes kikapcsolódás a mindennapi taposómalomból.
Nagyon sok nőt ismerek, akiknek az a kis butik hozzánk hasonlóan a hétköznapi oázis, ahol jókat lehet beszélgetni és még ha éppen nem is talál magának semmit, akkor is megnyugszik a lelke. Ha pedig szerencséje van, akkor kevés pénzért még szépnek (és szerencsésnek) érezheti magát. És még egy kicsit irigykedhetnek is a kolleganők. Hát nem ez a tökéletes szórakozás?
Nóra