Nóra
Ha ez a mai lenne életem legutolsó napja, akkor is kezembe vennék egy jó könyvet és elmerülnék benne. Nem tudnék kibújni a bőrömből, és nem hagynám el a mindennapi Guttenberg-drogomat. Függő vagyok, ez az igazság. Nem tudok, és nem akarok leszokni róla. Hiába is áltatnám magam. Egyszerűen nem menne.
A minap elgondolkodtam azon, hogy ha nem tudnék írni és olvasni, akkor vajon milyen lenne az életem. El sem tudtam képzelni, így ez a „Mi lenne, ha…?” játék itt meg is bukott. Nem tudom, hogy milyen lehet azoknak az élete, akik nem élik át minden egyes nap az olvasás élményét.
Akik már megtapasztalták, hogy egy könyvet nem tudtak letenni, még evés közben, alvás helyett is a paplan alatt zseblámpával világítva azt olvasták, vagy éppen elfelejtettek leszállni a buszról, mert annyira magával ragadta őket a történet, nos, ők nagyon jól tudják miről beszélek. Egyszerűen varázslatos. Talán éppen annyi varázslat lehet benne, mint amikor körbeülik a tüzet az indiánok és legendákat mesélnek őseikről .
Ahogy telik az idő egyre inkább úgy érzem, hogy az ember alapvetően magányos marad mindig, dacára annak, hogy társas kapcsolatokban élünk. Sosem ismerjük ki magunkat igazán, egy élet is kevés rá, hát még másokat…?! De ez a magány valahogy feloldódik egy jó könyv lapjain. Nem tudom mi a titok, de talán mindegy is, nem akarom felfedni a mágiát, mert akkor oda a varázs. A lényeg, hogy ha egy jó könyv kerül a kezembe, egy csapásra elfelejtem minden bajomat, bánatomat és nagyon nehéz elszakadni a történettől. Nem tudok önuralmat tanúsítani, makacs gyerek leszek ilyenkor, és nem tudom letenni a könyvet. Ha mégis le kell tennem, akkor szinte fizikai fájdalmat érzek. Kicsit megszállottnak hangzik így, nem igaz?! Talán az is vagyok: megszállott.
Ha bemegyek egy könyvesboltba teljesen megrészegülök az új könyvek illatától. Az iskolai könyveim illatát is nagyon szerettem, így tudtam átvészelni a tanévkezdést. Nagyon-nagyon erősnek kell lennem, hogy ne vegyek meg legalább egy tucat könyvet. El kell árulnom, hogy a gyerekeimnek is inkább könyvet vettem (persze játékot is, de hát mégis…). Be kell látnom, tényleg súlyos az esetem
Tinédzser éveim nyarai olvasással teltek. Nemcsak a „kötelezőek”, hanem minden egyéb is: de Sade márki Justine-e, Jókaitól és Mikszáth-tól minden, ifjúsági regények, és persze sok-sok ponyva is. Belekezdtem Márquez-be is, de akkor még nem tudtam értékelni. De aztán néhány évvel később egy tengerparti nyaralás alkalmával magammal vittem a Szerelem kolera idején-t és döbbenetes élménnyel ajándékozott meg. Azóta is vallom, hogy tájspecifikus könyvet érdemes olvasni, ha üdülni indul az ember. Próbáljátok ki, megéri.
Persze voltak melléfogásaim is. Mondjuk nem érdemes a Káma-Szútrát egy távolsági buszon olvasni. Egyrészt azért mert „hatással” van az emberre az olvasott szöveg, másrészt kínos pillantásokat lehet kapni, főleg nyugdíjas, tisztességben megöregedett hölgyektől. Minden joggal. De hát ugye fiatalság, …
Emlékszem, sokan, sokat szidták a Harry Potter-könyveket, mert milyen ostoba varázslós könyv, meg csak megzavarja a gyerekek lelkét, meg elrugaszkodik a valóságtól és milyen erőszakos, bla-bla-bla. De azt elfelejtették hozzátenni, hogy a gyerekek végre maguktól, önszántukból olvasni kezdtek 600 oldalas könyveket, és élvezték! És a mostani Twilight őrület is ezt támasztja alá. És persze ott volt a Nagy Könyv mozgalom is, ami nagyon jó volt. Több haszna közül számomra a legszimpatikusabb az volt, hogy hiába temették el a számítógép és a tv térhódításával a nyomtatott irodalmat, mégis a régi, jól bevált könyv az ember legjobb barátja.
Szükségünk van a varázslatra, mindegy honnan jön.
Nóra
U.i.: nektek melyik a legkedvesebb könyvetek, vagy olvasmány élményetek?
{jomcomment}
