Szülőként hála töltötte el a szívemet az Úr iránt, hogy három gyermekem is résztvevője lehetett az a reggeli örömteli énektanulásoknak, a délelőtti tanításoknak, a kreatív foglalkozásoknak és kötetlen játékoknak. Isten ránk bízta feladatul, hogy az evangéliumot, az örömhírt hirdessük, legszűkebb körben elkezdve saját gyermekeinken. Ebben szükséges kötelességem azokkal a lehetőségekkel élnem, melyeket a gyülekezet közössége nyújt számunkra.
Már a reggeli gyermekdalok is Istent dicsőítették megalapozva az egész nap vidám hangulatát. Az ezt követő tanításokon a gyermekek bibliai történetekkel mélyítették ismeretüket, amik ezután művészi alkotásokat ihlettek. Tempera, üvegfesték, agyag, gombok, fonalak, ceruzák, papírlapok segítették az aprókat abban, hogy a megértett üzeneteket őszinte gyermekei munkákban kifejezhessék.
„Szolgáló-segítő” szemmel hamar világossá vált, hogy rengeteg munka rejlik már az előkészületekben is, és sok türelem, szeretet szükséges a táborban lévő feladatok elvégzéséhez. A tanítások előkészítése, a gyermekekkel való közös hullámhossz megtalálása, akárcsak a papír-halacskák, fonalak, anyagok és egyebek előkészítése mind-mind a táborban szolgálókra vár. Alkalmam volt ott lenni a gyermekek között a közös asztali áldás éneklésekor és öröm volt nézni a sok kis összekulcsolt kezet s azt hallani, ahogy nem csak teli torokból, hanem teljes szívvel énekelnek.
A legfontosabbat mégis a „gyakorlatos tanuló” szemszögéből tapasztaltam meg, amiért végtelenül hálás vagyok Istennek. A gyermekhetet megelőzően már tudtam a VISZ tanfolyamról, és le is adtam a jelentkezésemet, bár még kétségekkel voltam tele az alkalmasságomat illetően. Azt is megkérdőjeleztem magamban, hogy nekem is ott van-e a helyem? Ahogy ültem és hallgattam a szolgáló tanítását, – először félve a feladattól, és mégis tele kíváncsisággal -, egyre jobban tisztult ki bennem a kép, hogy Istennek ez az akarata az én életemre nézve. Akkor és ott értettem meg, hogy kétkedés nélkül kezdjem el a gyermekmunkás tanfolyamot, mert majd Ő fog hozzá időt, erőt és bölcsességet adni.
Egyszerre tisztán láttam, hogy ezzel lehetek Isten dicsőségére. Nem azért, mert bármit olyan profin tudnék a gyermekekről, vagy mert olyan nagy Biblia-ismerettel rendelkeznék, hanem azért, mert őszinte vágy van a szívemben arra, hogy Isten kegyelmét, megtapasztalt végtelen szeretetét a gyermekeknek továbbadjam.
A gyermekek nyelvére lefordított történet a Máté 14,22-33 alapján pedig mélyen megérintett.
Megvallom, néha úgy érzem, rossz hajóra szálltam, rossz döntéseim miatt, nem értem mi történik körülöttem, vagy miért nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan én azt várnám.
A történet arról szól, hogy Jézus felment a hegyre imádkozni, majd onnan látta, hogy vihar támadt, és a tizenkét tanítvány félelemtől remegve küzd a hajóban a Galileai-tenger közepén. Jézus ekkor a vízen járva odament hozzájuk, ettől még jobban megrettenve azt kérte tőle Péter, hogy ha valóban Ő az, parancsolja meg neki, hogy a vízen járva odamehessen hozzá. Ez mindaddig sikerült is Péternek, amíg Jézusra, és nem a nagy hullámokra és a szélre figyelt, akkor ugyanis süllyedni kezdett és megmentésért kiáltott. Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, és megmentette, kiemelte Őt a vízből.
Hát ez az! Ha visszatekintek életemre nagyon jól látszik, hogy amíg Jézusra figyelek „járok a vízen”. A nehezek és viharok ellenére is nyugodt lehetek, mert tudom, hogy Atyám két kezében tart, és Ő mindig tudja, mi kell nekem, minden hajam szálát számon tartja, nem érhet baj.
Amikor pedig engedem, hogy a külvilág viharai elvonják tekintetemet Róla, és megingom, akkor mindig ugyanúgy süllyedni kezdek, mint Péter. Fogadkozhatnék és ígérhetném, hogy többé nem teszek így, de önmagam erejéből ez úgy sem menne. Mindennap imádkozom ezért, és csak egyetlen vigaszom van: JÉZUS ÉRTEM IS UTÁNAM NYÚL!
Jézus azonnal megszólította őket, és ezt mondta: „Bízzatok, Én vagyok, ne féljetek!” (Máté 14,27.)
Búzásné Bagi Szilvia
