„Elég egy pillantás, és már tudom is. Megvagy! Az enyém vagy!
Néha olyan könnyű, már lassan nincs is benne semmi élvezet. Azt szeretem a legjobban, amikor megvillan az a fény a szemükben. Amikor valami köd lepi el az agyukat, vagy valami más tudatállapotba kerülnek. Meglódul a vérük, szaporább lesz a pulzusuk, gyöngyözni kezd a homlokuk, kiszárad a torkuk, nagyot nyelnek. Kitágul a pupillájuk.
És persze mosolyognak. Egyszerűen nem tehetnek semmit, mert érzik, hogy már nincs visszaút. Rabjai lesznek a feromonoknak. Az illatomnak. Ennek a láthatatlan, ám annál hatékonyabb fegyvernek. Titokban a szervezetükbe jut, és nem is tudják miért, de mindent megtennének, hogy a bőrömhöz érjenek. Vágyódnak, küzdenek ellene, mint az állatok a csapdában. De a legszebb az egészben az, hogy nem tudják uralni a vágyaikat. Kiszolgáltatottak. Védtelenek. Prédák.
S ha ez még nem lenne elég, ott van a hangom. Mély és búgó. Baljósan dallamos, fülbemászóan izgató. Mint egy dallam, amit nem tudnak kiverni a fejükből. Alattomosan bekúszik az agyukba, és már azt sem hallják, hogy mit gondolnak. Bár a legtöbbjük olyankor már nem gondolkodik, amikor beszélgetésre kerül a sor. Csak elvesznek a hangom keltette nirvánában. Lebegnek akaratlanul, öntudatlanul, én-tudat nélkül. Már nincs akaratuk. Nincs józanész, nincsenek érvek, nincsenek magyarázatok, nincs semmi racionális. Csak az önző vágyak.
Imádok ezzel a felkorbácsolt, felajzott, pattanásig feszült vággyal játszani! Érezni az apró remegést, a libabőrös karokat, tarkót, a kihagyó szívverést. Az egyik legkedvesebb szórakozásom ilyenkor az, amikor mélyen a szemükbe nézek. Fogva tartom a tekintetüket, csak rájuk koncentrálok, követem minden mozdulatokat. Ilyenkor a szívük mélyéig lehet látni, egészen lényük lényegébe. Nézem, ahogy a pupillájuk kitágul, majd összehúzódik. Figyelem a szemük színét, az apró mozgásokat, ahogy követik a tekintetem. Sokszor azt érzem, hogy a tudatuk utolsó bástyái is leomlanak. Feloldódnak akaratomban. A saját vágyaikban.
Nem tudom van-e nagyobb hatalom ennél, de az biztos, hogy én nem akartam ezt a hatalmat, ezt az erőt, de én sem tudok ellenállni saját magamnak. Újra és újra meg kell tennem. Hát nem ironikus? Elcsábulok saját magamtól…”
Lejegyezte: Nóra