Olcsó kifogás lenne a világra kenni mindent, hiszen senki nem mondja meg nekem, hogy mit tegyek. A magam ura vagyok, én hozom a döntéseimet. Vagy ez is csak egy illúzió? Könnyen lehet. Pedig jó életem van, tényleg, nem lenne illő panaszkodnom, de mégis annyi a kétely bennem, hogy elmondani sem tudom. Tényleg jól csinálom? Tényleg jó az, amiről azt gondolom, hogy jó? Tényleg jól élem az életem? Nem tudom…
Mintha két életem lenne: egy külső, amit mindenki lát és ami alapján megítélnek, és egy belső, ami csupa forrongás, és kétely, csupa bizonytalanság és a káosz, amiben nagyon is határozott elképzelések vannak, de nem tudom, hogy jó irányba haladok-e vajon. Mintha elvesztettem volna azt az iránytűt, ami segített valaha eligazodni ebben a világban. Vajon mikor veszítettem el? Talán a gyerekkorommal együtt? Az illúziókkal együtt? Nem tudom…
Örülnöm kéne, de már ettől a „kéne” szótól olyan keserű lesz az öröm, mint az epe. Miért kell valahogyan éreznünk, miért nem jönnek ezek az érzések spontán módon? Úgy irigylem azokat, akik hisznek feltétel nélkül abban, hogy valaki, vagy valami szerint jól cselekednek. Én miért nem tudok így hinni?
Hol van az az út, amiről egyszer, nem is tudom mikor, letértem? Hogyan juthatok vissza a kiinduló pontra, ahonnan új útra léphetek?
Ha valakinél van ilyen térkép, kérem, adja kölcsön nekem. Talán még nem késő visszafordulnom…