Szarvas-Újtemplomi Evangélikus Egyházközség. Mi, akiket evangélikusként ez a négy szó és Isten végtelen, oltalmazó szeretete ölel testvérré, féltjük és szeretjük nevünket, mert tudjuk, hogy e négy szó mögött sorsok, történetek, emberek vannak. Akik olyan hosszú idő óta bíznak abban, hogy felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag (2 Pét 1, 19) a mi gyülekezetünk számára is. És most itt állunk, mert másképp nem tehetünk. Várjuk az áldást és közben elindulunk Isten és egymás felé. Mert az advent a várakozás ünnepe, de a karácsony a találkozásé. Isten és ember, ember és ember nagy találkozása, amikor a szeretet földet ért egy gyermekben.
2010 adventjében gyülekezetünk hagyományteremtő, gyülekezetépítő céllal megálmodott eseménnyel készül a karácsonyra. Minden adventi vasárnap délutánján 16 órai kezdettel újabb gyertyaláng lobban fel a templomkertben. Fényével hívja mindazokat, akik szeretnének a gyülekezet közösségében eltölteni néhány órát, miközben szívünk, lelkünk adventi gondolatokkal töltődhet fel. Az első vasárnapon a SZIE Gyakorló Általános Iskola hittanosai szolgáltak műsorral, és az alkalom kedvéért szerveződött énekkar pedig adventi énekekkel készült. Majd a gyülekezet lelkésze köszöntötte az eső miatt a templomban összegyűlteket: „Hálát adok neked, hogy tagja lehetek ennek a közösségnek, hogy az tart, visz, sodor magával. Adj erőt, hogy én is hozzájáruljak a közösség jó szelleméhez és munkájához. De mindenekelőtt hálás és boldog szívet adj, amely mindenkor téged áld a testvéri közösségért.”- hangzottak az áhítat utáni záró imádság szavai. A gyülekezet kérésére kis családommal együtt gyújthattuk meg az első adventi lángot. Hálásak vagyunk a szarvas-újtemplomi gyülekezetnek, hogy befogadtak és elfogadtak bennünket, hogy annyi mindent tanulhattunk általuk az elmúlt négy hónapban.
Az eső ellenére sokáig égett a gyertya az adventi koszorún. Jó volt ott állni, a szemerkélő esőben, a nyitott kapujú templomkertben, látni a sok ismerős és még ismeretlen arcot, a vidáman szaladgáló gyerekeket. Még sokáig beszélgettünk a templomban, minden résztvevő adott valamit ezen az estén a másiknak. Talán egy pohár meleg italt, frissen sült gesztenyét, házi készítésű finomságot, verset, éneket, két keze munkáját. „Egy ajándékot. Valamit, ami azt jelzi, hogy tisztelem azt az embert, aki itt ül velem szemben, és arra kérem, hogy értse meg, mennyire fontos, hogy vele lehetek. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok, van belőlem egy darabkája.”
Tegye áldottá Isten az adventi várakozást, hogy áldott legyen a karácsonyi találkozásunk is!
Erős Vár a Mi Istenünk!
Laczi Anikó
