Viszonylag ritkán szoktam álmodni, de akkor mindig valami zaklatott álmot varázsol a szemeim elé az elmém. De a legutóbbi kifejezetten felkavaró volt, és ez még a legenyhébb jelző, amit mondani tudok.
A helyszín egy magyarországi város, valahol Kelet-Magyarországon. Időpont a második világháború vége felé, valamikor 1944-ben, május, június környékén. Jó idő volt, szoknyát és blúzt viseltem és éppen a szerelmemhez igyekeztem. Egy tágas, nagy bérházban bolyongtam, elég sok zeg-zugos folyosón mentem keresztül és éppen azon dohogtam, hogy milyen nehéz is megtalálni azt a lakást. Mire megtaláltam éppen alkonyodni kezdett, de olyan jó és kellemes volt az idő, hogy úgy döntöttünk nem maradunk a lakásban, hanem sétálni megyünk. De lefelé menet valahogy elsodródtunk egymás mellől, szokatlanul sok ember volt a ház udvarán. Aztán egy pillanat alatt megváltozott minden: katonai autók törtek be az udvarra és mindenki kétségbeesve futott, botladozott és menekült. Emlékszem én gyorsan beálltam egy boltív alá és abban bíztam, hogy láthatatlanná válok egy szempillantás alatt. Levegőt is alig mertem venni. De az utolsó pillanatban észrevett a parancsnok és elém lépett. Középmagas férfi volt, hatalma teljes tudatában és lubickolt az én rettegésemben. A könyökével, vagy a puskájával megütötte a mellkasomat és a fájdalomtól felkiáltottam. Intett a fejével két katonának és talán mondott is nekik valamit és azok ketten megragadtak és feltuszkoltak egy buszra. Olyan valóságos volt az egész, hogy még most is érzem, ahogy a lábam az üléshez ér, szinte az orromban érzem a busz olaj, por és izzadtság szagát. Aztán, a dermedt emberek újra életre keltek, zűrzavar, kétségbeesés és sírás hallatszott minden felől, de én az ablak mellett csak a szerelmemet kerestem, akit valahol elveszítettem. Tudtam, pontosan és kristálytisztán tudtam, hogy most látom őt utoljára, hogy soha többé nem fogunk találkozni, és abban bíztam, hogy rövid szenvedés után tényleg eljön értünk a megváltó halál. És csak azért imádkoztam, hogy ő ne szenvedjen – sokat. Már éppen indult a busz, amikor észrevettem rohanó alakját, amint átverekszi magát a tömegen, és ahogy fut felém, lobog a háta mögött a zakója. Ami az egészben a leginkább szíven ütött az a rémült és döbbent tekintet a szemében. Annyira gyorsan történt minden, hogy szinte fel sem fogtam ezt az egészet. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez velem komolyan megtörténik. De az a pillantás, az a tekintet abszolút valóssá tett mindent. Azt, hogy itt a vége, ennyi volt, nekünk ennyi adatott és nincs tovább. A kezem öntudatlanul, szinte magától mozdult és egy szívet rajzoltam az ablakra és mellé tettem a tenyerem.
Az út további részében fásultság és bénultság vett erőt rajtam. Mégis, a döbbenet valahogy kitisztította az agyamat, és pontosan tudtam, hogy mi vár rám: gyalázat, szenvedés, kínok és megaláztatás, ami csak egy fiatal nőt érhet. Szinte a saját fájdalmam ködén át hallottam, ahogy a többi ember arról beszél, hogy a balassagyarmati gyűjtőtáborba visznek minket. És amikor megláttam a város körvonalait az elmém megkegyelmezett és felébredtem.
Epilógus
Soha nem hallottam a balassagyarmati gyűjtőtáborról, a családunk keresztény, nincsenek zsidó rokonaink, a második világháború alatt érték veszteségek a családunkat, de a harcokban estek el, nem lágerekben. Beletelt néhány napba, mire utána tudtam nézni a dolognak: valóban létezett Balassagyarmat mellett egy régi gyár területén egy gyűjtőtábor, ahol összegyűjtötték a zsidókat és Auschwitz-ba vitték őket.
Soha többé nem tértek vissza onnan.
Ha valaki tud értelmes magyarázatot adni arra, ami velem történt, azért nagyon hálás lennék, mert az én racionális elmém itt csődöt mondott.
Nóra