Nóra
Istenem, azok a régi szép idők…! Mennyire más volt akkor minden! Nem volt ez a rohanás, kapkodás, akkor még ismerték az emberek a szomszédjaikat, beszélgettek, tudtak egymásról, segítettek egymásnak. Igen, igaz, sorba kellett állni a hentesnél és a házmester is mindig figyelt és nem, vagy csak nagy titokban lehetett hallgatni a Szabad Európát, de vasárnap ki lehetett menni családostul a meccsre, és olcsó volt a sör meg a perec is. És gyakran jártunk presszóba és cukrászdába is, és micsoda kirakatok voltak! És persze a tévé. Az én kedvencem a Tamási Esztike volt, olyan bájos és kedves volt, hogy imádta az egész család! És azok a szilveszteri műsorok! Akkor még voltak műsorok, nem úgy, mint manapság!
Ismerős? Igen, én is sokat hallottam ezeket a mondatokat és még vagy ezer hasonlót idősebb ismerőseim, szomszédaim szájából és meg kell mondjam őszintén sok mindenben igazat adok nekik. Nehéz lehet azoknak az embereknek ebben a mai világban élni és eligazodni, akik életük legszebb felét, szerelmes ifjúságukat a második világháború utáni Magyarországon élték – a fellendülő és „virágzó” szocializmusban, leginkább a hatvan és hetvenes években. Tényleg más volt akkor minden: az emberek egyfajta irányított és gondosan körülhatárolt boldog önfeledtségben – és talán tudatlanságban is – éltek. Élni akartak, mégpedig boldogan és jól, jobb körülmények között, mint a szüleik, nem akartak nyomorogni, el akarták felejteni a háború és a megtorlás, valamint ’56 és az azt követő leszámolás borzalmait. Élni akartak, és vajon ki róná ezt fel nekik? Én biztosan nem. Miért érdekelte volna őket, hogy a 3,60-as kenyérnek micsoda „ára” van, és ki fogja azt meg- és kifizetni. Vagy, hogy a nem létező munkanélküliség fenntartásának is ára van, és annak is, hogy olyan olcsó volt minden. Az ember kijött a fizetéséből, meg tudott élni, jutott pénz a szórakozásra is, volt SZOT-üdülő, lehetett nyaralni, vagy a brigád szervezett utakat és ki lehetett egy kicsit mozdulni otthonról. Ki róná fel nekik, hogy boldogok akartak lenni?
Be kell valljam, hogy igen erős nosztalgia vesz erőt rajtam is – aki viszonylag keveset éltem a szocializmusban – akkor, amikor a tévében „régi” filmeket sugároznak (és itt természetesen és kizárólag a Magyar Televízióról beszélünk, hiszen a kereskedelmi tévék nem törődnek a múlttal). Megmosolyoghattok érte, de nekem a legkedvesebb, ilyen nosztalgiázós filmjeim a napokban sugárzott Két emelet boldogság, vagy a Butaságom története, a Fekete macska, a Tanulmány a nőkről, a Kár a benzinért, és még sorolhatnám. Szenzációs színészek, remek alakítások, bájos komikum (a bájos szó legnemesebb értelmében, nem bántó, vagy sértő gatya-humorról beszélünk), és jó kis slágerek. Hát ki ne érezne nosztalgiát ezek láttán és hallatán?!
Sőt, ha jobban belegondolok, akkor mára sem változott semmi: az emberek élni akarnak, boldog akarnak lenni, szívügyekben még most is tehetetlenek és kiszolgáltatottak vagyunk, a benzin egyre drágább lesz, de azért csak vannak autók az utakon, egy okos buta nő még mindig meg tud hódítani egy férfit, a kenyér is ismét 3,60 lesz, csak lassan euróban, az álcázott, kapun belüli munkanélküliség is létezik, csak egy részét rokkant nyugdíjnak hívják (tisztelet a kivételnek) és a társasházi együttélés szabályait is még mindig nem ismeri mindenki.
Hát akkor mi változott? Talán csak a díszlet…?
Nóra
U.i.: Boldog új évet kívánok mindenkinek szeretettel! Legyen ez az évünk szebb, jobb, sikeresebb, mint az előző, vagy csak annyira, mint 2010, hiszen azt is túléltük, nem igaz?:)
