Postafiók
Bevallom, miután írásának címét elolvastam, szorongva fogtam olvasásához: a cím rosszat sejtetett; ironikus felhangja van (A burzsoázia diszkrét bája – ha még emlékszik rá valaki.) Megszoktam már, hogy a rádióban, tévében, megszólaló interjúalanyok – ha véletlenül megfeledkeznek arról, milyen világban élnek, és nosztalgiázni kezdenek – észbe kapva azonnal tesznek egy-egy oldalvágást a korábbi (szocialista) rendszer irányába, nehogy azt gondolják, hogy õ… Óh, dehogy!
Kedves Nóra!
Ismeretlenül is üdvözlöm a Newjság lapjain. Feltûnése kedves színfolt, írásai sajátosak, igazán okosak, nõiesek, szelídek; mindig szívesen olvasom, bármirõl ír.
Írhatnék hozzászólást is korábbi cikkéhez (A szocializmus diszkrét bája), ott a rovat a cikke után, de írása jóval többet ér annál, és elég sok a mondanivalóm. Levelem megkésett, hiszen azóta már újabb írását is olvashatjuk. Mégis, hosszas töprengés után, a válaszlevél mellett döntöttem.
Bevallom, miután írásának címét elolvastam, szorongva fogtam olvasásához: a cím rosszat sejtetett; ironikus felhangja van (A burzsoázia diszkrét bája – ha még emlékszik rá valaki.) Megszoktam már, hogy a rádióban, tévében, megszólaló interjúalanyok – ha véletlenül megfeledkeznek arról, milyen világban élnek, és nosztalgiázni kezdenek – észbe kapva azonnal tesznek egy-egy oldalvágást a korábbi (szocialista) rendszer irányába, nehogy azt gondolják, hogy õ… Óh, dehogy!
Ismeri ugye „az átkosban” kifejezést? Tudja-e, hogy a rendszerváltás éveiben ennek eufemisztikus jelentése volt: eredetileg Rákosiék használták állandó jelzõként „az átkos Horthy-rendszer” szerkezetben? A rendszerváltás után elõször kényszerûségbõl használták, nem merték-akarták kimondani a szocializmus szót, és ez olyan jópofa kifejezés volt. Ma már egyértelmû szitokszó, és nem a Horthy-rendszert jelenti.
A gyomrom rándul össze, amikor korosztályom tagjai „komcsizni” kezdenek, holott együtt ültünk (900 ezren!) és emelgettük a kezünket a taggyûléseken. Ilyenkor óhatatlanul az István a király három demagógja jut eszembe.
Nos… Szorongva vártam, hogy a majdhogynem elemzés szintû dolgozatába mikor csúszik be ilyen elem, mikor rándul össze a gyomrom, és mikor hagyom abba az olvasást. Megkönnyebbülve értem a cikke végére: nem csúszott be ilyen. Ragyogó tömörséggel, újsütetû „történészeinket” megszégyenítõ éleslátással és józansággal fejti ki, mitõl is nosztalgiáznak azok, akik a Kádár-korszakban élték életük legszebb évtizedeit, akaratlanul is megválaszolja, miért is választhatták az emberek Kádárt, nem is olyan rég, a legkiemelkedõbb politikusaink közé. Nem, nem feledi a korszak bûneit, ott vannak azok is egy egy tagmondatában.
Több éjszakát aludtam rá, hogy el ne vessem a sulykot a következõ mondatok leírásával. Most leírom: írását elolvastatnám annak a korosztálynak minden tagjával, akik ezt a kort csak hallomásból, hamis forrásokból ismerik. Ez a szöveg helyet kaphatna – csak úgy apró betûkkel, forrásként – a történelemkönyvekben, hogy gondolkozzanak el rajta azok, akiket még nem butítottak el teljesen a „mi” demagógjaink.
Gondoljon csak bele, mire fognak vágyón emlékezni azok, akik életük legszebb évei a rendszerváltás után kezdõdtek! Az elkótyavetyélt országra? Az elveszett vagy meg sem talált munkahelyekre? Az inflációra? A minimálbérre? A munkanélküli vagy egyéb segélyekre? A vágtató törlesztõrészletekre? Az elvesztett otthonokra? A nyomorgó százezrekre? Legfeljebb az ifjúságukra! Mert az önmagában is szép.
Köszönöm, hogy nem akarja elvenni korosztályunk ifjúságát, hogy nosztalgiánkat nem tulajdonítja kezdõdõ szenilitásunknak. Köszönöm, hogy erõsíti azon hitemet, hogy vannak még józan, tisztán látó emberek, akiknek (még) van bátorságuk ilyen sorokat leírni.
Egyetlen állítását vitatom. Nem, nem tudatlanságunkban voltunk boldogok. Jól tudtuk, mit adunk cserébe azért, amit kaptunk. Bizony, bizony, megalkuvás volt! De megérte.
Írásának végén nyitva hagy egy kérdést. Sajnos ez a kérdés nem nyitott. Nem csak a díszlet változott, és ez még nagyon sokba fog nekünk kerülni.
Õszinte tisztelettel:
F.
