Szarvasnak a dokumentumfilm jutott. Bódis Kriszta 1999-ben járt először Szarvason. Azt hallotta, hogy az itteni cigányok ápolják leghűebben ősi hagyományaikat, él még a kris, a roma törvénykezés, ami azt jelenti, hogy ha a cigányok között vitás ügy van, akkor azt nem a törvény útján intézik el, hanem az idősebb cigányok elé viszik. Ilyenkor az öregek rendszerint egyiknek sem adnak teljes mértékben igazat, hanem mindkettőnek engedik az érzést, hogy jól jöttek ki a dologból. Hogy ennek a mendemondának a végére járjon felkerekedett és beköltözött egy forgatás erejéig az egyik helyi lókereskedő cigány családhoz, Pipásékhoz, és hagyta magát meggyőzni, hogy ez így van. Pedig a cigányok saját bevallása szerint sincs ez így régen. Mindenesetre gyorsan kialakult egy bizalmi kapcsolat a stáb és a szarvasi család között, és ez a kapcsolat mind a mai napig tart. Pipás és családja mind el is jöttek a mai előadásra.
Az beszélgetés szüneteiben részleteket játszottak a szarvasi cigányokról szóló “Amari kris – A mi eskünk” című dokumentumfilmjéből. A kicsivel több mint egyórás beszélgetésen a felolvasásból nem is lett semmi, mert egy másik, a Hétes-telepi cigányokkal forgatott werkfilmmel eltelt az idő.
A végére azért világossá vált, hogy másképp látja az idealista Bódis Kriszta, és másképp a szarvasiak a cigányokat. Úgy nem lehet objektív egy dokumentumfilm, hogy egy messziről jött ember hallomás alapján beköltözik egy jómódú cigány családhoz, és hagyja, hogy a tenyerükön hordják, és kiszolgálják azzal, amiért idejött. Ezt az oldalát bárki meg tudná szokni, de a szarvasiak másról is tudnának mesélni, pl. arról, hogy milyen az, mikor fordítva történik meg a dolog, és egy cigány család költözik be a nemcigányok udvarába. Ez is megérne egy dokumentumfilmet, és már tudnék is ajánlani hozzá olyat interjúalanyt, aki elmondaná, hogy mi történt a beköltözés után, és miért laknak azóta Szentandráson. Szeretjük mi az idealistákat, csak valamiért a viccet nem értjük ebben a témában.
