Én ezt tudom

Talán a korral jár az, hogy mostanában egyre többet gondolok a múltra és nosztalgiázok. Nem tudom. Mindenesetre az tény, hogy igen sok minden megváltozott, és bár vannak törekvések arra nézvést, hogy pótoljuk a hiányokat, mégis: az új dolgok valahogy nem tudnak meggyökerezni a jelen talajában. Mire gondolok? A napokban láttam egy beszélgetést a régi Ki mit tud? – okról és nagyon elgondolkodtató volt.

Tehetségekre mindig szükség van, új tehetségekre pedig még inkább. Ezért is olyan népszerűek a televíziós tehetségkutatók. Ez vitathatatlan. Egyet azonban nem szabad elfelejteni: míg a televíziózás aranykorában létezett egy Ki mit tud?, addig most sokféle verseny van. És be kell látnunk azt is, hogy ma egyedül csak zenével, pontosabban szólóénekléssel lehet érvényesülni. És még valami: ezeket a versenyeket kereskedelmi televíziók szervezik, vagyis ők pénzből még több pénzt akarnak csinálni, és ezért olyan arcokra van szükségük, akiket el lehet adni. Aki egyéniség, vagy szabálytalan karakter, azzal nem tud mit kezdeni a marketing gépezete, kilöki selejtként. Talán példákat sem kell hozni, mindenki érti mire gondolok.

A másik szívfájdalmam az, hogy ezeknek a versenyeknek (ahol nemcsak zenével lehet jelentkezni) a szervezői egy óriási hibát követnek el: nincsenek kategóriák. Hogyan lehet eldönteni, hogy melyik a jobb: az alma vagy a körte? Sehogy. Hogyan lehet igazságosan és becsülettel összehasonlítani egy táncos produkciót egy énekkel? Sehogy. Ugye értitek? A minden tehetségkutató műsorok ősanyjánál, a Ki mit tud?- nál voltak kategóriák, és ez így volt sportszerű és jó. Egy kicsivel több szakmai és technikai ráfordítással a szervezők elérték, hogy a műsor színvonalas volt, és uram bocsá’, még egy kis kulturális sokféleséget is kapott a kedves néző: vers, próza, humor, népzene, kortárs zene, ének, stb, stb, stb. Hol vannak ma már a versmondók? Hol vannak a szép szavalatok? Láttatok vagy hallottatok egyáltalán igazi népzenét az X-Faktorban vagy a Megasztár selejtezőin? Egyszerűen nem ez a cél. Amíg a nézettség az úr, addig nem is lesz itt változás. Talán egyetlen megoldás létezik erre a „problémára”, hogy ha lesz kellő akarat és tőke, akkor külön versenyek lesznek a népzenei nagy kategórián belül (ahogy erre már volt példa), és lesz majd vers- és prózamondó verseny, és így tovább.

Arról már alig merek csak szólni, hogy számtalan befutott és tehetséges művész köszönheti a pályáját a Ki mit tud? – nak. Elég csak megemlíteni néhány nevet: Kovács Kati, Koncz Zsuzsa, Kern András, a Vujicsics együttes, Szécsi Pál, és még sorolhatnánk. Még most is igazi ikonok, a huszadik század második felének meghatározó kulturális szereplői, akiket még ma is ismernek. Vajon a jelen felfedezettjeiről is ennyit fognak majd tudni az unokáink? És ami talán még ennél is fontosabb: szeretni is fogják őket?

Nóra