Nóra
Nem szeretnék elcsépelt lenni, de nem tudok, vagy talán nem is akarok elmenni március 15-e mellett szó nélkül. Jóllehet sokan és sokféleképpen ünneplik ezt a napot, vagy csak éppen megjelennek egy megemlékezésen, mert azt kívánja a társadalmi státuszuk, de azért valahogy ez az a nap, amikor mindannyian (legalábbis szeretném remélni, hogy mindannyian) ünnepi lélekkel ébredünk március 15-re.
Ha visszagondolok, hogy életemben hány és hány ünnepségen vettem már részt, talán megsaccolni se tudnám, mégis, valahogy az iskolás ünnepek jutnak nekem először eszembe. A technika órán barkácsolt kokárdák és zászlók, az énekórán tanult katonadalok és Kossuth-nóták, a szeszélyes időjárású szabadtéri megemlékezések, az unásig ismételt események ama március 15-ről, szóval nekem ezek a legemlékezetesebbek.
Aztán telt-múlt az idő, és már azon kezdtem gondolkodni (ifjúi hevülettel), hogy vajon én is részt vettem volna a forradalomban? Vajon lett volna bátorságom, merészségem kimenni az utcára és Táncsics szabadon engedését követelni? Őszintén szólva nem tudom.
Van némi furcsa ellentmondás bennem ezekkel az ünnepekkel kapcsolatban. És ebben én is hibás vagyok. Mert óhatatlanul is befolyásolt a minket körülvevő világ. Mert a tudatomig eljutottak az ostoba szájtépések és eszement fenyegetőzések. Miért érezzük kényelmetlenül magunkat, amikor nemzetről, nemzeti ünnepről beszélünk? Amikor a magyar zászló leng a szélben? Miért szégyelljük magunkat? Még élénken él bennem az az óvodás versike, amit szerintem mindenki ismer: „Piros, fehér, zöld. Ez a magyar föld” De most azt tapasztalom, hogy az emberek feszengnek, ha a magyarságukról kérdezik őket, amikor meg kell fogalmazniuk, hogy milyen érzés magyarnak lenni. De miért van ez?
Talán azért, mert annyira elcsépelték ezeket a szavakat, annyi ostoba jelentéstartalom rakódott rájuk, hogy már nem is látjuk a lényeget. Pedig ha egy kicsit körülnézünk, akkor azt látjuk, hogy vannak öntudatos, büszke népek, akik büszkék arra, amilyennek születtek. Hogy másokat nem is említsek, gondoljunk csak a franciákra. Nem biztos, hogy majmolnunk kell őket, elég lenne csak példát venni a megélt nemzettudatukról. Van mit tanulnunk.
Bízom benne, hogy az a sok ember nem hiába halt meg 163 éve. Bízom benne, hogy az ünnepeink lassan visszanyerik méltóságukat, tisztaságukat és követendő példát állítanak a mindenkori magyarok elé.
De talán a legfontosabb az, hogy elhiggyük: ez a mi ünnepünk és attól lesz szép és méltó, ha azzá tesszük. Ha megértetjük a gyerekeinkkel, hogy miért fontos a hazaszeretet, hogy mit jelent magyarnak lenni, miért fontos elmenni a megemlékezésekre. Kezdhetjük ezt azzal, hogy zászlót festünk és kokárdát barkácsolunk velük.
Nóra
