Nóra
Az erőszak egyidős az emberiséggel. És a kíváncsiság is egyidős velünk, ami folyton arra sarkall bennünket, hogy megpróbáljuk kitalálni, felfedni a titkokat.
Nem is véletlen tehát, hogy annyi a bűnügyi tévéfilmsorozat és krimi a szórakoztató iparban. Bár tény és való, hogy a krimi és a bűn, mint szórakozás némi perverzióra vall. Ugyanakkor valljuk be: szeretjük ezeket. Mindenkinek van kedvence: nyomozója, akivel azonosulni tud, vagy éppen bűnözője, akit magáénak érez, de azért ezt ne nagyon hangoztassuk nagy nyilvánosság előtt, mert könnyen ránk kerül a muszáj kabát. Persze, ha mindez, mármint a bűnöző és a kopó is megtalálható egyetlen személyiségben (lásd Dexter), akkor azért már sokkal árnyaltabb a helyzet.
Nemrégiben egy rádióműsor foglalkozott a krimivel és a bűnügyi témájú könyvek, filmek kérdésével. A műsorvezetőnek az volt a vesszőparipája, hogy miért nem érjük be a mindennapi krimikkel, azzal, hogy megölték, eltűnt, felrobbantották, öngyilkos lett, stb. stb. stb. Amikor negyedszer tette fel ezt a kérdést a szakértőknek, akik folyamatosan kitértek a válaszadás elől (talán nem véletlenül…), akkor már nekem is kezdett elszállni a türelmem. Mert kérem, miért olyan nehéz felfogni azt, hogy amit leírva, szerkesztve, kitalálva olvasunk, az messze nem a valóság, és éppen a valóságtól akarunk távol kerülni, amikor egy könyvet veszünk a kezünkbe?! Vagyis bármilyen abszurd, beteges vagy éppen perverz, hogy a bűn kikapcsol, valahol, a végletekig leegyszerűsítve a kérdést erről van szó. Mert izgalmas, fordulatos, megdolgoztatja a logikánkat és lecsillapodhatnak a kedélyeink, amikor a bűnös csuklóján kattan a bilincs. Egyfajta szellemi kielégülés. És miért is ne?
Ha ez bűnös szenvedélynek számít, akkor kérem én őszintén bevallom, hogy bűnös vagyok: a vád – miszerint élvezem egy jó krimi világát és a megoldás logikáját – igaz. Elsősorban klasszikusokat szoktam olvasni, és egyszerűen imádom. Valószínűleg egy korábbi életemben Angliában éltem a XX. század első felében, mert az a világ, amit a krimi királynő, Mrs. Christie elénk tár nagyon ismerős. Valahogy a sajátomnak érzem. Annak ellenére, hogy szörnyű bűntetteket ír le, mégsem ömlik a vér hektoliter számra a könyveiből. Zseniális. Olyan pszichével közelített a bűnhöz, ami azóta is ritka. Egy-egy elejtett megjegyzés, egy óvatlan mozdulat, egy régi fénykép vagy egy buta kis versike mind-mind az ártatlan semmiségek közé sorolhatók, de igazából ezek adják a kulcsot a kezünkbe. És persze a legbosszantóbb az, hogy a megoldás végig ott volt a szemünk előtt, és mégsem jöttünk rá. Érdekes, de észrevettem, hogy egy időben igen sokat olvastam az ő regényeit, sorban, egymás után és érezhetően javult a logikus gondolkodásom. Ha én ezt tudtam volna a gimiben…! Nem kellett volna annyit kínlódnom a matekkal, hanem elég lett volna néhány jó regény és egyből gyorsabban forgott volna az agyam. Vajon be lehetne vezetni az agy-okosító krimi olvasást a mai fiataloknál?
Azt hiszem, hogy az igazi borzongást az jelenti, amikor a bűn ott történik meg és úgy, ahol és ahogyan nem gondolnánk: vidéki kastélyokban, fényűző nagyvárosi lakosztályokban, tisztes polgári otthonokban. Az otthonban, ami a béke szigete kell legyen, a végső menedék a világ elől, a biztos pont az élet változó sodrában. Otthon…
Jól bezártad az ajtódat?
Nóra
