Előre leszögezném, hogy biztos bennem van a hiba. Én még abban a világban nőttem fel, amikor a hazai kereskedelem közel 90%-át a magyar áruk tették ki. Persze nem voltak ezek az áruk kiváló minőségűek, lásd a Pocsék Áruk Fórumát megboldogult Déry Jánossal, de valahogy úgy voltunk vele, hogy „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk!” Szóval élt bennünk és a szüleinkben az a tudat, hogy a saját gazdaságunkat erősítjük, vagy legalábbis támogatjuk azzal, ha magyar termékeket veszünk. Illetve kis helyeken ez úgy zajlott, hogy amit a piacon nem lehetett megvenni, vagy a háztájiban megtermelni, azt megvettük a nagyobb boltokban. Persze, tudom én, hogy hiánygazdaság volt és a „veszi, nem veszi, nem kap mást” – elv érvényesült a legtöbbször. Illetve, hogy bizonyos típusú termékek jobbak voltak a szomszédoknál, mint nálunk. Hogy egy példát hozzak: a túra és kiránduló felszerelések a csehszlovákoknál (mert akkor még így hívták őket) sokkal jobb minőségűek voltak, mint nálunk. Így ha valaki elment Rozsnyóra, Kassára, vagy esetleg Poprádra, az a Priorból biztos hozott valami jó kemping cuccot. Gyakran nemcsak saját magának, hanem megrendelésre. Szóval így ment ez akkor, kis népi ügyeskedés, ha nevezhetem így. A hiánygazdaság és a kínálat szűkös volta rákényszerítette az embereket a gondolkodásra, és az ésszerűségre. Akkoriban még nem dobtuk el a hátizsákot, ha elszakadt, hanem szépen megvarrtuk. Illetve lelkes férfiemberek reparálták a sátrakat, kalapálták egyenesre az elgörbült sátorpeckeket, stb. Szóval vigyáztunk a nehezen megszerzett dolgainkra és megjavítottuk őket, mert nem volt más.
Aztán persze a rendszerváltás és a piacnyitás forgószele elvitte ezt a hozzáállást, megrészegültünk a szabadság szelétől, és kicsit talán szégyelltük is a szegényes örömeinket. De hamar kiderült, hogy ez a kapitalizmus sem fenékig tejfel. Mert bár lehet(ett) mindent kapni a boltban, de pénzed legyen rá. Ha meg nincs, akkor megint csak ott vagyunk, mint régen, hogy vagy javítgatod a régi, de még funkcionáló dolgaidat, vagy összekuporgatod a kis pénzedet, és veszel szökőévben egyszer valami minőségit, nyugatit! Ám az első öröm után gyakran jön a kiábrándulás: nem olyan jó, mint a régi, nem tud annyi mindent, és hiába szép, de valahogy mégsem az igazi. De már benne vagyunk a csapdában, így beletörődünk.
Szóval ennek ellenére ragaszkodom a régi dolgainkhoz, de nyitott és kritikus vagyok az újakkal szemben. Amúgy döbbenetes, hogy a magyar termék megnevezés mennyire elveszítette a tőkéjét. Mintha szégyellnénk, vagy nem is tudom. Ha nem külföldi feliratú a pólód, már nem is vagy ember. Szóval az örök kisebbséghez tartozva én dacolok a korszellemmel, és igenis megnézem, hogy az adott termék, amit leveszek a polcról vajon magyar gyártmány-e (599-es kezdetű vonalkód), illetve amit lehet a helyi piacon vásárolok meg kistermelőktől. Hogy egy elrettentő példát hozzak: csak kíváncsiságból néztem meg, hogy a Lidlben, ami köztudomásúan nagyon komoly kritériumokat állít fel a zöldség és gyümölcs beszállítóinak, nos ebben a boltban még a dinnyeszezon közepén sem volt magyar dinnye, csak valami olasz, vagy spanyol. Nem hiszem el, hogy egyetlen termelő sem felelt volna meg a Lidl elvárásainak. Hogy a többi multiról ne is beszéljek.
Szóval döbbenetes, hogy sulykolni kell az embereknek, hogy magyar árut vegyenek, de ha egyszer ez az egyedüli járható út, akkor jöjjenek a sokkoló társadalmi célú reklámok. Tényleg igaz: tudatos döntésekkel saját magunkat tehetjük erősebbé. És ha megtehetjük, hogy választhatunk, akkor miért ne tennénk meg? Legyünk kalandvágyóak és vegyünk magyar temékeket!
Nóra
U.i.: ha érdekel benneteket a téma, bővebben a következő honlapokon tájékozódhattok:
www.tudatosvasarlo.hu
www.tve.hu – Tudatos Vásárlók Egyesülete