A hétvégén, ha csak megnéztem valamelyik hírműsort mindenhol csak vérengzések, balesetek, és halálesetek szerepeltek. Kezdve az oslo-i eseményekkel, a tehetséges Amy Winehouse halálán keresztül a belga családi tragédia túlélőiig. Minden egészséges, jóérzésű embert megdöbbentenek ezek az események. És mivel nyár van, persze itt vannak még az autóbalesetek és a vízbefúlások is. Szóval szörnyűség szörnyűség hátán. Hallva ezeket a híreket azon töprengtem: vajon mennyit bír el az ember? Fel lehet-e dolgozni azt a veszteséget, amit egy ember idő előtti és felettébb értelmetlen elvesztése jelent? Vajon van-e magyarázat minderre? Nem tudom…
Lehet, hogy a hit sokat segít(het) válságos esetekben, de minden hívő ember hitét megrendíti egy-egy ilyen tragédia. Számomra, őszintén szólva, nem nyújt vigaszt „az Úr adta, az Úr elvette” mondás. A szeretet az egyetlen dolog, amely túléli az embert, de akkor is: a hiány, az űr, amit a másik elvesztése maga után hagy iszonyúan tud fájni.
Ez a felismerés villámcsapásként hasított belém, amikor az első gyerekem megszületett. Emlékszem: a kezemben tartottam a néhány napos babámat, és egyszer csak jött a pánik. Mi lesz velem, ha őt valami baj éri? Hogy tudom feldolgozni, ha elveszítem? Hogyan tudom megvédeni őt ennek az őrült világnak a veszélyeitől? Szerencsére ez a pánikroham, ahogy jött el is múlt, de még most is élénken emlékszem arra a kínzó fájdalomra, amit akkor éreztem.
Döbbenetes, hogy a legszebb érzés ennyire kiszolgáltatottá tesz bennünket. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszeretsz valakit máris sebezhetővé válsz. Könnyű préda lesz mindenkiből. Nehéz ezzel megbarátkozni, de én sem tudnék lemondani a kötődésről, a szeretetről. A valakihez való tartozás iránti igény erősebb a félelemnél, hogy kiszolgáltatottak lehetünk.
Mégis: nagyon sokszor túl nagy árat fizetnek érte az emberek. Gondolj bele: gyanútlanul elengeded a gyereked egy táborba, vagy éppen a barátjához és soha többé nem látod őt élve. Hát fel lehet ezt fogni ép ésszel? Rettenetes elveszíteni valakit úgy is, ha tudod, hogy a betegsége legyőzi őt, de ez a veszteség elmondhatatlan.
Buta dolog, de amikor ilyen rettenetekről értesülök, mindig olyan ostobának érzem magam, ha éppen akkor fegyelmeznem kell a gyerekeket. Hiszen eszembe jut, hogy egy másik anya mennyire boldog is lenne, ha az ő fia, vagy lánya törné éppen millió darabra a kedvenc vázáját, de ez nem történhet meg, mert az ő gyereke alig pár órája meghalt.
Szóval mit is mondhatnék még? Azt hiszem most sokkal több olyan érzés kavarog bennem, amelyet nem tudok szavakba önteni, de talán ti is sejtitek, hogy mik lehetnek ezek. Talán a legjobb dolog, amit tehetek most, ha megyek és sütök palacsintát a gyerekeknek. (Ki tudja meddig tehetem ezt még meg.)
Nóra