A szarvasi Vajda Péter Intézmény több cserekapcsolattal is büszkélkedhet, amelyek közül a wittlichi Cusanus Gymnasium-mal való kapcsolat az életemben jelentős szerepet kapott. 14 éves koromban jártam először Wittlichben, ebben a gyönyörű, festői kisvárosban Németország nyugati részén. Azóta már a harmadik barátomat szerzem a programmal, és hiszem, ezek a barátságok örökre szólnak.
Ebben az évben a kapcsolatban kisebb változás állt be: a szervező tanárok német részről megváltoztak. John Mac Nelly és Rita Heisele 27 diákot hoztak magukkal Wittlichből ide, Magyarország szívébe, hogy megismerhessék a kultúrát, a várost, egy kicsit a nyelvet, és a töltött káposztát. Mi, magyarok pedig gyakorolhassuk a német nyelvet, és új ismertségeket köthessünk.
Szeptember 9-én érkeztek mind a 29-en, a két sofőrrel együtt. Mikor megpillantottam a már jól ismert szürke buszt, a szívem ismerős kalapálásba kezdett: újra itt vannak. Ezen a héten is csodás, felfedezésre váró dolgok várnak ránk. Egy új barát, és új emberek. Egy testvér, a családunk ideiglenes új tagja. Egy új arc, ami örökre kitörölhetetlenül belevésődik a szívünkbe.
Az előzetes levélváltásoknak köszönhetően mindenki azonnal felismerte társát. A bemutatkozásokra izgatottan, megszeppenve került sor, ami után minden magyar hazavitte a német partnerét a hétvégére. Szombatra és vasárnapra nem volt kötött program, ránk volt bízva, mit mutatunk újdonsült barátunknak, hova visszük. Legtöbben a szilvanap adta programok választékának bőséges tárházát választottuk. Megismertettük németjeinket a szilvalekvárral, és a mulatós zenével.
Hétfőre már kellőképpen összemelegedtünk, amit mindenki örömmel vett tudomásul. Hétfőn iskolába vittük a német diákokat, ahol az első óránk közös volt. A szívélyes üdvözlés után – amivel Tóthné Lipták Erzsébet intézményegység-vezető asszony köszöntötte a német diákokat és pedagógusokat – a németek a szakiskola épületét tekintették meg. A harmadik és negyedik órán minden német a partnere óráján vett részt, hogy egy kicsit belekóstolhassanak a magyar diákok hétköznapjaiba. Kettőtől pedig a német tanulók bejárták a Köröst a Katalin II-vel. Nagyon élvezték a napsütést, a víz közelségét és a festői holtág partvidékét. A hajókázás után közösen töltöttük el a délutánt az ifjúsági kempingben. Röplabdát játszottunk (kiélveztük a sport közösségkovácsoló erejét), úsztunk, napoztunk és szalonnát sütöttünk, amire, mint újdonságra, a németek nagyon fogékonyak voltak. Az együtt töltött délután kellemesen elmélyítette a már amúgy is szoros barátságot magyar és német között.
A keddi napon Szegedre utaztunk, ahol idegenvezető kíséretében tekintettük meg a várost, a Széchenyi-teret, a dómot, és a város látképét meghatározó folyót, a Tiszát. Délután egy kis közös vásárlásra is jutott idő, amely igazán jó hangulatban telt.
Szerdán Lajosmizsére látogattunk el, ahol belekóstolhattunk a pusztai légkörbe. Ez a program így utólag visszagondolva talán a hét egyik legjobbja volt. Már a kezdés meghozta a kedvet az egész napra. Érkezésünkkor ugyanis jeges italokkal és forró helyben sütött igazi magyar pogácsákkal vártak minket, így a gasztronómiai turizmust is bemutathattuk egy kicsit a társainknak. Ezt követte a lovas kocsikázás, majd a lovas bemutató. Ötös fogatot a partnereink most láttak először, talán ez volt a legnagyobb szenzáció, na meg az azt követő játék. Lehetőség volt ugyanis arra, hogy ostorral megcélozzunk egy üveget, és aki leverte, kapott egy liter helyi termesztésű bort ajándékba. Két üveget is nyert a csoport így, egyet egy magyar fiú, a másikat egy német lány, aki első próbálkozásával már sikerrel járt.
Ebédre igazi magyar specialitást: gulyáslevest ettünk túrós palacsintával.
Délután újra kimentünk röplabdázni az ifjúsági kempingbe.
Este volt a búcsúvacsora, ami bár fergeteges hangulatban telt, egy kis keserű szájíz is vegyült bele: a tudat, hogy ebben az évben biztosan ez az utolsó esténk közösen.
Csütörtökön reggel vettünk könnyes búcsút újdonsült barátainktól. Sokaknak még vigasztaló lehetett a gondolat, hogy így vagy úgy, de még találkoznak partnerükkel a következő évben, amikor a magyarok Németországba utaznak. Kevesebben voltak most azok a diákok, akik számára véget ért a négy éven át tartó kaland: mi, a végzősök ezzel az évvel befejeztük a programot. Persze nekünk, a 12. évfolyamosoknak is van még lehetőség, hogy találkozzunk a külföldi társainkkal, de már nem a cserekapcsolat keretében. Volt már rá példa a program történetében, hogy a magyar-német diákok életre szóló barátságokat kötöttek, és nyaranta is kölcsönösen meghívták egymást. Remélem ilyenformán még lesz lehetőségem újra Németországba utazni, és feleleveníteni mindazt, amit ettől a programtól kaptam: az emlékeket, élményeket, a barátságokat, és a Németország iránti szeretetemet.
Harmati Gréta
12.J
