Üdítő színfoltként jelent meg a színen a Mad Men sorozat, amely a hatvanas évek Amerikájában játszódik egy nagy reklámcégnél. A karakterek tökéletesen visszaadják a kor ideáljait, példaképeit, na jó, sablonjait. Sablonos kapcsolatokban élnek, sablonos házakba térnek haza esténlént és minden olyan, mint máshol Amerikában.
Ez a sorozat egyértelműen és őszintén tükrözi a kort, amelyben a sztori játszódik. A férfiak uralta világot, ahol a nőknek maximum az irodafőnökség jut, kivéve persze ha az apjuk rájuk hagyta az áruházát. Itt nincs továbblépés: feleségek vagy szeretők, esetleg mindkettők lehetnek egyszerre. Aki a tisztes feleség szerepet akarja, annak marad a pitesütés és a fodrász-manikűrös-áruház bermuda háromszöge, ahol végül elvesznek belőlük azok a tulajdonságok, amelyekről régen azt gondolták ígéretesek. A szeretők pedig élik mocskos kis titokként a hétköznapjaikat, dolgoznak és várják a lopott órákat. Közben persze mindenki egyetlen betegségben szenved: elképesztően magányosak, hiába élnek családban. Még a gyerekek is roppant magányosak. Megvan mindenük, amit a kor megadhat, még sincs semmijük: koldusszegények lelki és társas szinten.
Azért imádom ezt a sorozatot, mert át tudták vinni a forgatókönyvírók a folyamatos dohányzást és ivást a prűd filmgyártókon. Úgy mutatják be a kor Amerikáját, hogy közben nem rejtik el gyengeségeit, hibáit és gyarlóságait sem: a családi piknik után nagy ívben dobja el Don, a menő reklámkészítő, az üdítős flakont és a többi szemetet a parkban. A hulladék eldobálásával együtt a karakterek elhagyják, elveszítik ártatlanságukat is, ez a film legfőbb tanulsága: a reklám hazug világában mindenki hazuggá válik. Titkolják esendőségüket és görcsösen kapaszkodnak a látszatba: látszat kapcsolatokban élnek, látszat érzelmeket mutatnak. A valódi érzelmek mind mélyen vannak, olyan mélyen, hogy maguk az emberek is elfelejtik őket, vagy legalábbis megpróbálják elfelejteni őket, mert arra emlékeztetnek, hogy esendőek és gyengék voltak.
Őrült egy világ, nem?
Nóra