Olyan könnyű az állatoknak: a hímek megverekednek a nőstényekért, vagy a nőstény kiválasztja a legszínpompásabb egyedet és kész. A cél az utódnemzés, nincs lelkizés, egymás fejében való olvasás. Udvarlás, párzás, utódnevelés és kész. Mivel mi emberek azonban megkaptuk a beszéd és a gondolatok kifejezésének képességét, nálunk sokkal bonyolultabb a helyzet.
Hányszor, de hányszor kívántam, hogy bárcsak beleolvashatnék a másik gondolataiba! Olyan jó volna tudni néha, hogy mire gondol a másik. És vice versa is jó lenne, mert vannak dolgok, amiket egyszerűen képtelenek vagyunk kimondani szemtől szemben a másiknak. Lebénul a nyelvünk és egyszerűen nem megy. Pedig tudjuk, mit akarunk, nem ezzel van a baj. Aztán ott a másik, kősziklaként fölénk tornyosuló közhely, hogy ha már valamit mondani kell, ha már valami nem egyértelmű, akkor azt kár is mondani, nem éri meg a fáradtságot.
Az vajon jó megoldás, ha az ember feladja a büszkeségét és védtelenül feltárja lelke legmélyebb titkait a másiknak? Ez lehet a helyzet kulcsa? Kockáztatva, hogy nevetségessé válunk, vajon képesek volnánk ennyire kiszolgáltatni magunkat egy másik embernek, felvállalva a bukás lehetőségét?
Lehet, hogy elég lenne csupán a kommunikációnk finomhangolása is. De hol vannak azok az útmutatók? Annyi mindent megtanulunk az iskolákban, hogy okosnak lenni nem nehéz. De bölcsnek lenni… az már egészen más kérdés. Hol lehet a bölcsességet elsajátítani? Talán az idő a legnagyobb tanítómester ebben a kérdésben. De mire megtanuljuk a leckét már sokszor késő. Nem lehet megváltoztatni azt, ami megtörtént.
Istennek számos dolgot köszönhetünk, és rengeteg dologért tartozunk neki hálával. Azonban Uram, egyvalamit hiányolok a Művedből: egy férfi-nő, nő-férfi szótárat kérnék, ha lehet…
Nóra