Szerencsére volt idő ilyen bohémságokra, mert a játék szerencsére inkább a másik kapu előtt folyt, ahol az Ugrai-Tóth csatárpáros érdekes módját választotta a vendégek megtörésének, mégpedig módszeresen szétrűgták labdával a gádorosi kapust. Szerencsétlen a vége felé már könyöröghetett magában, hogy legyenek szívesek, ne találjak már el teljes erőből állandóan, mert ez nem az a játék. Nagyjából ötpercenként volt egy helyzetünk, amik közül Tóth Attila a 13 percben ki is használt egyet, és fejjel a hálóba továbbította a labdát. 10 percre rá volt még egy olyan akció, amikor eltévesztették a kapust, de a bíró lesnek minősítette, így maradt az 1:0-ás vezetés.
Tavasz volt, de azért annyira nem, hogy a helyzetek kihagyásába beleizzadt szurkolók ne kapjanak tüdőgyulladást, mert azért le-legördült egy-egy izzadtságcsepp a hátukon, mikor felrémlett, hogy már három gólos előnyről is sikerült pontot ajándékozni az ellenfélnek, és az ilyen ajtó-ablak helyzetek kihagyása meg szokta bosszulni magát.
Szerencsére a gádorosiak az első félidőben konstatálták, hogy felesleges eljönni a kapunkig, így megúsztuk. A vendégszurkolók a kapusukról még a helyszínen méretet vettek egy bronz szobor elkészítéséhez, pedig nem az ő érdeme volt az, hogy csak eggyel mehettek haza. Erről tanúskodik a péppé lőtt hasizmáról hétfőn készült látlelet. Mindig ugyanoda.
A Hunyadi a következő felállásban lépett pályára (és még valaki, aki nem szerepelt Pisze bácsi meccs eleji összeállításában): Szegi Gábor (kapus), Borgulya János, Bobvos Ferenc, Rusz Zoltán, Rácz Rajmund, Kovács Norbert, Rácz Attila, Kiss László, Ugrai Sándor, Tóth Attila. Cserék: Dunai Tamás (kapus), Barna László, Csipai Csaba, Bódi László, Bagi László, Laluska Balázs.
Varga László edző: Idény eleji játék, de a helyzeteink alapján úgy érzem, megérdemelten nyertünk.
