Imádom érezni a csalfa, buja tavaszi napfényt és a szellőt az arcomon, ahogy egymást kergetik, mint két felajzott szerető, hogy aztán együtt megnyugodjanak a hűvös alkonyban. Van valami vad, kócos, elemi a szélben, ami örömteli kitárulkozásra készteti az embert: széttárni a kabátot, hogy a ruhánk alá, a bőrünk alá férkőzzön, megcsiklandozzon ez a pajkos, hűtlen szellő. Szerelemmel terhes minden, talán ilyenkor érezzük a legközelebb magunkhoz az évezredek óta elhagyott állatvilágot: olyan egyszerű és sallangoktól mentes lesz az élet. Mert ez az élet tántoríthatatlanul jelen van a föld minden egyes zugában: a fagyos széllel dacoló kis hóvirágoktól kezdve az egyre szaporodó madárdalig mindenhol érezni lehet, hogy valami új kezdődik.
Hej, hol van már a nagy hó, az ujjunkat gémberítő hideg, a fogvacogtató tél? Elmúlt, eltűnt, mintha csak egy rossz álom lett volna. Nincs szebb ennél az elmúlásnál, mert élet jön az olvadó hó nyomába, új élet serken a hófoltok közül, csak egy távoli emlék már a tetszhalál. A böjti szelek körülszaladnak, édes kis semmiségeket súgnak a fülembe, összekócolják a hajam és belepirul az arcom ebbe a zabolázhatatlan szél vágtába. Mint egy viharos románc, olyan ez a szél-szerelem: felkorbácsolja bennem a szél a szenvedélyt, felcsap bennem a buja vágy, majd egy langyos hajnalon tovább áll szerelmünk hamvadó szikrái alól. Pusztító, csalfa, csapodár, de belém vájt fogainak nyoma nem csal könnyeket a szemembe, mert tudom, hogy ez a viszony eddig tarthatott és nincs bennem rossz érzés, ha rá gondolok.
Tudom, ó nagyon is jól tudom, hogy jövőre sem fogok tudni ellenállni neki: elcsábít az első tavaszi napon, amikor megrészegülök a napfénytől, a tavasz illatától, a nap melegítette bőröm illatától. Minden évben megkeres, minden évben elhagy, de mindig visszatér hozzám ez a csalfa, szerelemre éhes, vibráló tavaszi szél.
Nóra