Az első pasit nevezzük Rolandnak. Vele még az egyetem alatt ismerkedtem meg, mondhatom azt, hogy barátokká váltunk, de olyan volt ez a kapcsolat, hogy nem tartottuk napi szinten életben, csupán ahol abbahagytuk, ott folytattuk a következő találkozás alkalmával. A pörgős egyetemi létben ez így volt megoldható, és ez így mindkettőnek megfelelt. Ő akkoriban elég visszafogott volt, talán ez a jó szó. Valahogy nem találta önmagát abban a miliőben, talán túl sok volt az inger, talán nem volt elég önbizalma, vagy talán nem volt tisztában teljesen önmagával, nem tudom. De a közös előadásokon túl nekem ezek a rejtett lehetőségei tették őt szimpatikussá. Aztán eltelt sok-sok év, és a múlt héten beszélgettünk egy jót a nagy nemzetközi találkahely jóvoltából (facebook). Hát, eléggé megváltozott, és ezzel még alig mondtam valamit. Jó állása lett, egy uniós pályázati irodánál dolgozik, jól keres, és magára talált. Konkrétan szoknyavadász lett. És szinte lubickol ebben. Meg is értem. Ha én is független harmincas pasi lennék, akkor én is nagykanállal falnám az életet. De egy mondata igen csak elgondolkodtatott: bár kismillió kalandja volt, mégis azt mondta, hogy szinte minden alkalommal ő kapcsolatot, komoly kapcsolatot akar. Ennek ellenére mégis hamarabb lecsúszik a bugyi, hogy finoman fogalmazzak. És itt most nem csak az a helyzet, hogy nehéz ismerkedni manapság, vagy lazák az erkölcsök, de valahogy felszínesebben lettek a nők és a férfiak is, és a nagy lelkizések hátterében mindig ott van az, hogy nem fárasztják magukat azzal, hogy jobban megismerjék egymást. Talán túl kizsigereltek a komolyabb kapcsolatokhoz?
A második pasi egy harmincas apuka, stabil kapcsolatban, vele is a facebookon beszélgettünk. Bár személyesen nem ismerjük egymást, mégis nagyon sok a közös bennünk. Hívjuk őt Tamásnak. Tamás egy ismerősöm ismerőse, és mindketten ugyanannak a kornak vagyunk a szülöttei. Ahogy ő fogalmazott: az írásaimból ő sokszor a saját gondolatait olvassa ki, hiszen a dolgokhoz való hozzáállásomat úgy is lehet jellemezni, hogy posztszocialista attitűd. Ezen akkor nagyon jót nevettem, de lényegében igaza van. Hiszen hogyan is tudnám levetkőzni magamról azokat az ingereket és emlékeket, amik között felnőttem? Tamás gyakorló apuka és a munkája is gyerekekkel kapcsolatos. Véleménye szerint nagyon nehéz a mai gyerekekkel (tisztelet a kivételnek!), mert hiányzik belőlük a tartás, a kitartás, és meglátszik rajtuk a szigorú nevelés hiánya. És őszintén csak azzal tudtam biztatni, hogy ha majd a gyerkőcei nagyobbak lesznek, kamaszok, akkor vissza fogja sírni még a kisgyerekes hisztiket, mert sokkal nagyobb problémái lesznek akkor.
A harmadik férfi, akivel összehozott a sorsom egy beszélgetés erejéig, egy fiatal huszonéves, nevezzük őt Rajmundnak. Rajmund egyedül él egy kisvárosban, oda köti a munkája, de a szülei sem élnek tőle messze. Fiatal kora ellenére iszonyú kemény munkával megteremtett magának egy alap életszínvonalat: van autója, egy kicsi lakása és rengeteg ambíciója. Pedig neki sem volt könnyű. Átlagos családban nőtt fel, átlagos anyagi körülmények között, de benne olyan lelkesedés és tettvágy munkál, hogy bárki megirigyelhetné. Pedig nagyon kemény évek állnak mögötte: komoly és nagyon súlyos lelki válságokon van túl, nagyon mély depresszióból jött ki és meglehetősen törékeny ez az egyensúly. Reggelente munkába menet egy középiskola mellett viszi az útja és azt mondta, hogy egyszerűen nem lehet megállapítani a mai tizenévesekről, hogy hány évesek, mert úgy néznek ki, hogy az enyhén szólva is megtévesztő. Egy lány lehet 13 éves és 19 éves is, egyszerűen nem lehet ránézésből megmondani. És persze ő is nagyon vágyik egy stabil és jól működő kapcsolatra, de erre a jelen körülmények között nem nagyon van lehetősége.
Engem ez a három férfi, és az életük nagyon elgondolkodtatott. Mert azzal, hogy nőnek születtem, sőt, anya vagyok, engem a sors (hívőknek: Isten) komoly felelősséggel ruházott fel. Nagyon nem mindegy, hogy nőként milyen képet mutatok magamról. És most ne arra gondoljunk, hogy képmutatónak kell lennem azért, hogy felkeltsem egy férfi érdeklődését, hanem inkább arra gondolok, hogy a női önbecsülés és tartás milyen nagyon is fontos. Bár, ha belegondolunk, akkor ne várjunk sokat, ha a pornófilmek olyan könnyen elérhetőek a fiatalok számára, és a szexipar egyre inkább „kifehéredik”. Akkor hogyan is beszélhetnénk női önbecsülésről? Hogy tud egy nő tiszteletet kelteni egy férfiban, ha már a megismerkedésük estéjén lefekszik vele? Nőként és anyaként ezeket kell tudatosítanunk a gyermekeinkben, hogy tiszteljék önmagukat, hogy tiszteljék az idősebbeket, hogy reggelente ne úgy induljanak iskolába, mint egy thaiföldi gyermekprosti és ne akarják siettetni az időt, mert az így is nagyon gyorsan telik. Ha valamikor, akkor most van itt az ideje, hogy nőként és anyaként, a család tüzének őrzőjeként is megerősítsük önmagunkat, mert rengeteg feladatunk és dolgunk van ebben a korban, ebben az életben.
Nóra