A költészet olyan, mint a szirének éneke, aki meghallja, az sodródik, és saját „fontatlan” jelenénél is jobban kívánja.
*
Esténként, esetenként Villon verseket olvasok. Azon gondolkodom, hogy költészet nélkül nincs létezés, nincs Isten országába való bejutás. Az erkölcstelenség szentségbe borulása, a feloldozó bizonyosság a külvárosi kocsmák mámorában, az utca mocskában bandukolva, káromkodva –cifrát és magyarosat, esetleg franciásat-, pökhendit és hencegőt, neveletlenséget, kacér mellek játékát. Erre is csak a költő képes. Hitelesen.
A költő szenvedélyesen szenved. Sötétségben bolyong és fénynyalábokban fürdik, tarajos hullámokon imbolyog, és sekélyes vizű öblökben pihen. A költészet szavai ellenállhatatlanul tüzesek és lángolóak, szenvedélyes ütemekre mozogva vágynak az adott pillanat ellentétében. Ha gazdag – szegény akar lenni, ha szegény – mindent elsöprő gazdagságot vágyik, ha szerelmes –szerelemtelenségről panaszol, szerelemtelenségében ódákat zeng a szerelem vágyott mindenhatóságáról. Ha örül – a háborítatlan lélek nyugalmát keresi, nyugalmában őrültségekre képes. Művész a művészetet tagadva.
Az ember magával viszi este az ágyába a versek emlékét, s vele alszik el. Szépeket álmodik, vagy szorongóan borúsan vetíti magát bele.
A költők és írók zenészek. Szólisták. Szólóhangszeresek. A költőből az összes-minden ember árad, minden ember összes tulajdonsága, tehetsége, képessége, fájdalma és bűne, ősisége, tabuja és félelmes szorongása, lehetősége és angyalarcú démonai, Istenei és ördöge…
Hamvas után szabadon ömlesztve: Költészet nélküli világ a virágtalan világ eshetősége. József Attila nélkül nem lennének borongós lilák, Byron nélkül nem lenne értelem keresés, Ady nélkül nem lennének illatok, és ütem, tánc, Babits nélkül morállal marató magasabbrendűség, Szabó Lőrinc nélkül ostromolhatatlan magasságok, Juhász Gyula nélkül nem lenne édes álmodozás, Nagy László nélkül keserédes valóság. Walt Whitman nélkül nem lenne csoda…
Mindegy, hogy magyar vagy egyetemes, a költészet a létszólamok, a lélekzsoltárok egyetemlegessége. Mindegy -?-, hogy az ember mit olvas, mert a művészet érintése a fontos, a rózsaszirmok simogatása, a varázsujjak bökdösése. Könnyed-nehéz levitáció. Nyelvbe öntött, zaklatott harmónia. A költészet által válik minden egyszerre széppé. Elviselhetetlen széppé.
A költészet igazi varázsa a titok. A határtalanság, a legyőzhetetlenség és emberi léptékkel való mérhetetlenség.
*
Hamvas Béla elmondása szerint aki reggel vers helyett vezércikkeket olvas, az nagyobb bűnök elkövetésére is képes. Jó lenne ezt aktualizálni. Jobb nem aktualizálni. Hadd gondolkodjon a fenemód polgár saját jelenén. „Amit a költő nem szentesít, az Isten országába nem juthat be. Amit a költő…
Bíró Gyula