Illetve csak nagyon kicsit, ugyanis, ahogy egyre kevesebb pénzből gazdálkodnak az önkormányzatok, a régi szép időkből őrzött május elsejék világa már csak emlék. Szerényebb lett az ünnep, illetve vannak olyan helyek, ahol a pénzhiányt kreativitással pótolják. De valahogy az elmúlt évek gazdasági hullámvasútját azért túlélték a forgósok és a kolbászsütők.
Nem kevés nosztalgia van abban, ahogy az emberek kilátogatnak a helyi rendezvényekre, olyan ez kicsit, mint régen a búcsú: illett ott lenni, megmutatni a közösségnek, hogy részt veszünk a helyi életben. Ez egy olyan ösztön, amit nem tudtak kiirtani a változó idők. Szerencsére.
Van abban valami mosolyfakasztó, ahogy az emberek felveszik a szebbik ruhájukat. (Az angolok ezt úgy fejezik ki, hogy Sunday best, vagyis a vasárnapi legjobb öltözék, amiben templomba szokás menni.) A hölgyek a szabadtéri rendezvények ellenére magas sarkúban botladoznak és elszántan küzdenek az egyensúly megtartásáért, amíg a gyerekeket terelgetik, akik persze mindent meg akarnak kapni, és apa közben kedélyesen kvaterkázik a haverokkal. És ha már itt tartunk: nemcsak családok látogatnak ki erre az össznépi hacacáréra, hanem vannak, akik eleve tömeggel érkeznek: baráti társaságok, szomszédok, rokonok együtt vegyülnek a lakossággal.
Tényleg mosolyt csal a szemlélődők arcára, ahogy az egykori fenegyerekekből tisztes családapákká szelídült polgártársak a minimum ötödik vattacukrot veszik a cukortól ragadó utódaiknak, vagy a huszadik körre fizetnek be a dodzsemen. És mindezt önként és dalolva. Hogy 300 Ft egy vattacukor? Na és? Egyszer van Majális és harsányan nevetnek.
Valahogy kell az embereknek ez az ünnep, nem halványíthatja fényét semmi sem. Mert amíg van vattacukor, sült kolbász, sör, forgó és össznépi összejövetel, addig nem számít a pénz, a kiábrándító gazdasági helyzet, vagy terrorfenyegetettség. Egy a lényeg: legyen tele a hasunk és szórakozzunk jól. Ezt már az ókori rómaiak is tudták…
Nóra
A kép Lakos Zoltán gyűjteményéből származik.