Bár jó pár éve gyakorlom ezt a hivatást, még mindig nem tudtam megfejteni teljes misztériumát, és talán soha nem is fogom. Lehet, hogy nem is szabad. Mert miről is van szó? Adva van egy ember, meg egy másik (jobb esetben több), és köztük olyan kapocs van, amit laikus, rajtuk kívül álló soha nem érthet meg. Vajon a génjeinkbe van kódolva, az atomok legmélyére, hogy mennyire kötődünk a saját gyermekünkhöz? Egyáltalán: van arról fogalmunk miféle is ez a kötődés?
Határozottan kijelenthetjük, hogy nincs. Csak tesszük, csináljuk, mintha értenénk hozzá, holott erről szó sincs. Olyan ez, mint amikor a repülőgép pilótái képtelenek vezetni a gépet és néhány utas teszi le a földre az utasszállítót az irányítótorony segítségével. Ez az igazi ugrás az ismeretlenbe.
Mert mire is elég 9 hónap? Hogyan lehet felkészülni arra, ami egyszerre a világ legtermészetesebb és egyben a legijesztőbb dolga? Azt hisszük elolvastunk minden fontos és hasznos szakirodalmat, tudjuk, milyen elveket szeretnénk követni, aztán ott állunk egy kicsike emberi lénnyel, aki teljesen, 100%-ig ránk van utalva és a kórházban tényleg a mi gondjainkra bízták őt. Haza mertek engedni minket Vele, aki már a testünkön kívül él, de lénye, léte letagadhatatlan és elrejthetetlen nyomot hagyott bennünk. Mintha vérvörös tintával a homlokunkra tetoválták volna, hogy gyermeknek adtunk életet és anyává lettünk. (a mai napig a zsigereimben, a sejtjeimben érzem azt a pánikot, amikor első gyermekemmel hazajöttünk és felmerült bennem a KÉRDÉS: mihez fogok kezdeni ezzel a gyerekkel egyedül??? Tébolyító pillanatok voltak, majd persze szépen beletanultam, de a villámcsapásként lesújtó felismeréstől elállt a lélegzetem…)
Gondolkodva az anyaság lényegéről arra jutottam, hogy már a fogantatás pillanatában elválunk gyermekünktől. Anyának lenni és gyermeket nevelni nem más, mint folyamatos búcsúzás, elköszönés, elválás. Ennek egyik leglátványosabb állomása maga a születés, majd az önállósodás, az oktatási intézményekbe kerülés a középiskolai ballagáson át egészen az esküvőig és az önálló családalapításig. Éveken keresztül metéli az idő a láthatatlan köldökzsinórt, de valójában soha nem szakad el, mert szeretetből van, az pedig, mint mi anyák nagyon jól tudjuk, soha nem szakad el, soha nem szűnik meg. Börtön ez, ahol a rácsokat mi magunk alkottuk és az ajtót mi magunk zártuk magunkra. Néha eljátszom a szökés tervével, de rájöttem: nem élhetnék szabadabban a börtönömön kívül.
Nóra