„Minden nő ezt akarja!”

A fenti mondat egy szépségverseny válogatóján adott interjúban hagyta el egy dekoratívnak szánt, ám annál jobban plasztikázott hölgy kollagénes vaskos ajkait. Amiért pedig szólásra nyitotta azokat a bizonyos ajkakat, a következő volt: a riporter megkérdezte miért jelentkezett a válogatásra, oh, bocsánat, castingra. A hölgy nagy lelkesen ecsetelte, hogy örömmel megmutatja bájait a zsűrinek és szerinte ő jó esélyekkel indul, és mivel az egyik nyeremény egy fotózás lesz egy férfimagazin számára, ami köztudomásúan minden nő álma.

És akkor itt álljunk meg egy kicsit. Leszögezném, nincs semmi bajom a szépségversenyekkel, bár elég vicces, hogy egy teljesen szubjektív témában szerveznek versenyt, ahol effektíve mérhető, objektív érték nincs. Nincs semmi bajom a szépségszabászattal, főleg, ha tényleg szükséges. De hogy minden nő arról álmodik, hogy egy erotikus tartalmú újságban pózoljon! Na, ezt nem tudom elfogadni. Mert ha a logika szabályait vesszük, akkor 1. én nem vagyok nő (ha akarnám se tudnám eladni magam férfinak), 2. a hölgy tévedett.

Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért van az, hogy a nők egy része ilyen elkeseredetten vágyik minden férfi elismerésére, figyelmére. Miért van szükség arra, hogy egy újságban mutogassák sebészszike alakította porhüvelyüket? Mit bizonyít ez? Mit pótol ez? Mire jó ez az egész? A manapság oly divatos fiatalság kultusz az oka? Görcsösen kapaszkodunk egy elképzelt szépségideálba, csak azért, mert félünk az öregedéstől? Amikor még harminc valahány év volt az átlagéletkor, akkor az idősebbeket általános tisztelet és megbecsülés övezte. Hová tűntek a mérvadó tisztes idősek? Hol vannak az erkölcsileg megingathatatlan öregek? Miért nem lehet látni őket? Eltűntek volna? Vagy meghaltak volna?

Egyszerűen láthatatlanok lettek a média számára. Pedig élnek ők, köztünk vannak, csak egyszerűen nem vesznek róluk tudomást. Vajon mi milyen öregkorra számíthatunk? Mi is láthatatlanok leszünk? Egyszerűen senki nem lesz kíváncsi ránk? Nem szeretném ezt megélni…

Nőként legfontosabb feladatom a gondoskodás. Hogy kikre viselek gondot? Mindenre és mindenkire. A családomra, magamra, a velünk élő állatokra, a környezetünkre, a barátaimra és mindenkire, akivel kapcsolatban állok. Lehet, hogy az én hibám, de nem érzem semmi hasznát annak, ha a testemet csodálják az eszem és a cselekedeteim helyett.

Nóra