De a legrosszabb harcot nem fegyverekkel vívják. Szavakkal dúl a csata. Mindig is fogékony voltam a szavakra, a megfogalmazásokra, lehet azért, mert nagyon sokat olvastam, és olvasok ma is. Minden esetre tény, hogy egy-egy jól vagy éppen rosszul megfogalmazott mondat évek múlva is a fülembe cseng, bármikor vissza tudom idézni. És persze igaz ez akkor is, amikor kiborulok azért, amiért valaki olyat mondott nekem, vagy éppen úgy mondta.
Fel tudjátok idézni melyik volt életetek legkedvesebb bókja? Mi volt az a mondat, amiért beleszerettetek a párotokba? Mi volt gyermeketek első szava, mondata? Vagy éppen ellenkezőleg: mikor hallgatott valaki, akinek pedig szólnia kellett volna? Mi volt az a csend, amivel összetörték a szíveteket?
Valószínűleg a kard által ütött seb hamarabb begyógyul, mint az, ami szavak ejtettek rajtunk. És csak cipeljük, vonszoljuk magunkkal ezeket a sérüléseket és vágásokat, szakadásokat a lelkünkön, és még az idő sem tudja befoltozni mindegyiket.
Olyan könnyű azt mondani, hogy lépjél túl rajta, felejtsd el, bocsáss meg – de a szívünk mélyén nagyon jól tudjuk, hogy mennyire nehéz ezeket a tanácsokat átültetni a gyakorlatba.
Ugyanakkor a szavaknak van egy nagyon is felszabadító tulajdonsága. Azáltal, hogy megfogalmazunk, szavakba öntünk bizonyos ki nem mondott érzéseket, valahogy új megvilágításba kerülnek a dolgok. Nagyon sajnálom, hogy ezt nem tanítják az iskolákban (ahol én jártam ott nem), mert nagyon sok problémát meg lehet ezáltal oldani, vagy közelebb lehet kerülni a megoldásához.
Tegyük fel a legegyszerűbb kérdéseket és válaszoljunk rá írásban. Ilyen egyszerű. Ha rá vagy „kényszerítve”, hogy kiírd magadból a problémát, azáltal már el is távolodsz tőle, vagyis jobban rálátsz. Nagyon nehéz úgy boldogulni, hogy nem tudjuk „megfogni” a bajt, a bennünket foglalkoztató problémát. Nekem ez sikerült, ezért ajánlom figyelmetekbe ezt a nagyon egyszerű, ám annál hatásosabb technikát.
Nem is olyan régen sikerült végre magamban elrendezni egy elég komoly konfliktust éppen így, és nagyon jó volt megélni, hogy milyen felszabadító tud lenni a probléma szavakba öntése. Adva volt egy egyszerű kérdés, és a szavak csak jöttek, és jöttek, és azt vettem észre, hogy nemcsak megneveztem az én lidércemet, hanem egyszer és mindenkorra végeztem is vele.
Kétélű fegyver van a birtokunkban, amit ápolni kell, mert csak akkor lesz hűséges harcostársunk. Hogy ne csak a rajtunk kívül álló ellenséggel birkózhassunk meg, hanem a bennünk élővel is.
Nóra