A vonatozás rendkívüli élmény volt: az állomásokon mindenütt viszonozta a lelkes utazóközönség a csodálatos fogadtatást: zászlókkal, énekszóval, derűs szívvel, olykor könnybe lábadt szemmel…
A vonat utasai között nagyon sokan távoli országokból hazalátogatott magyarok voltak, Ausztráliából, Amerikából, Németországból, de voltak felvidéki magyarok is. Kolozsváron fogadta a szerelvényt a legnagyobb tömeg, Gyergyószentmiklóson Mezei János polgármester köszöntötte a zarándokvonat utasait. Mindannyian, magyarok, székelyek szelíd szeretettel éltük át a találkozás és az együvé tartozás örömét, nemzeti imáink eléneklésével, példás rendben, békességgel, szeretetben.
A csíki falvakban, magánházakban lettek az utasok elhelyezve, megtapasztalva a székely vendégszeretet. A szívélyes fogadtatás, a kedves vendéglátás, a finom, hagyományos, eredeti – házi ételek, a székely konyha finomságai kényeztették a hosszú úton megfáradt utasokat.
E sorok írója ezúton is köszönetet mond Molnár Józsefnek és feleségének, Lujzikának a szíves vendéglátásért.
A másnapi, szombati esemény a fő program, a búcsú. Megszokott vonatunkkal utaztunk Csíkszeredáig, a vasútállomástól átsétáltunk egészen Csíksomlyóig, egyre gyarapodó tömegben. Békésen, egymásra is vigyázva, segítő kart nyújtva kapaszkodtunk fel a Nagy-és Kissomlyó közötti nyeregbe, a magyarság legnagyobb búcsújáró helyére. A hely már a XV. században is zarándokhely volt, s folyamatosan az, napjainkban is, év, mint év, százezrek keresik fel pünkösd szombatján. Szarvasi evangélikusként is lenyűgöző élményt adott a hívők sokasága, a szelíd és derűs, vallási és nemzeti jelképekkel vonuló tömeg, s az áhítat percei, órái. Az idén a csoda is megtörtént: elmaradt a minden évben szokásos zivatar, és még a Nap sem kínozta verőfénnyel az áhítatos tömeget: kellemes, fátyolos idő volt. Csodálatos élmény volt jelen lenni, részt venni a szertartáson, megtisztulni, megköszönni mindennapi ajándékainkat, életünket, magyarságunkat.
A vasárnapi esemény is zarándoklat volt: az MÁV utolsó, 30. számú vasúti őrházáig vonult a tömeg a gyimesbükki vasútállomástól. A leromlott őrházat Deáky András, a helyi iskola nyugalmazott igazgatója megvásárolta, felújítása biztosítására Erdélyben és Magyarországon gyűjtést indított. A sikeres kezdeményezés nyomán, a helyi önkormányzat támogatásával és Bilibók Ágoston helytörténész munkájával megtörtént a felújított épület és kiállítás átadása, 2008. pünkösdjén. Ekkor – 64 év után ismét – megérkezett a Székely Gyors, a NOHAB mozdonnyal – s azóta minden évben, most tehát az 5. alkalommal.
Az épület mellett látható egy eredeti „ezredéves” határkő: mintegy méteres átmérőjű kő-félgömb, egy a sok száz közül, amely akkori határainkat kijelölte. Ma már a legtöbbet szétrontották, elhordták.
A nap fénypontja a két magyar mozdony ünnepélyes megjelenése volt, harsány dudálással, kürtszóval. Az ünnepélyen jelen volt, köszöntőt mondott Buzánszky Jenő, az egykori Aranycsapat hátvédje is. A Csíksomlyó Expressz Siemens mozdonyát az aranycsapat játékosainak arcképei díszítik. A vasúti őrház melletti lépcsőkön felhaladva, a lerombolt Rákóczi-vár magaslatáról körültekintve fenséges látvány fogadta az utazót: sokezres tömeg, s gyönyörű táj, a hajdani magyar határvidék.
Pünkösd-hétfőn, hazafelé tartva a véletlen – összesorsolt utazók immár kedves ismerősként, jó szívvel, derűsen osztották meg egymással az úton szerzett élményeiket. Az átélt, magasztos lelki élmény, a táj szépsége, az egymásra találás és összetartozás élménye minden utazónak felejthetetlen, szép emléke marad.
Vonatozni jó. Csíksomlyóra el kell látogatni!
E sorok írójának a legmaradandóbb kép az idős házaspár képe, akik bizonyára órákkal a vonat érkezése előtt kiültek a házuk mögé, a kertbe, a néni kezében szép mezeivirág-csokor, a bácsi kezében címeres magyar zászló – a másikban a görbebotja – s várták a vonatot, a magyarokat.
Azért a néhány másodpercért, hogy integethessenek… s mi is inthessünk nekik.
Magyarnak lenni jó – és olykor olyan szépségesen szívfájdító.
Rágyanszky István
2012. május 30.
