Nóra
Csak várom őt. Nem jön. Olyan, mint egy hebrencs fiatal szerető, aki elkésik a légyottról. Csak várom, és várom őt. Közben megmelegszik és lassan elfogy a jégbe hűtött pezsgő. Már nem is nézem az órát, nem akarom tudni mennyit késik.
Nincs itt és elfog a pánik. Csak nem esett valami baja? Feldühít, hogy ennyire kiszolgáltatottá tett és ilyen függővé és sebezhetővé. Drogos lettem és számomra ő a legfinomabb szer, amit kaphatok. De a poklok minden kínját kiállom érte, az is biztos. Legszívesebben felpofoznám magam, hogy végre észhez térjek, de közben kétségbeesetten kapaszkodom a reménybe, hogy jön, hogy mindjárt betoppan és a karjába zár.
Teljesen kiforgatott magamból ez a kapcsolat, mégsem tudok elszakadni tőle. A barátaim már mind elfordultak tőlem, nem tudnak rajtam segíteni, és nem értik meg, hogy igenis létezik ilyen szerelem, és igenis lehet boldog ettől az ember. Nem értik, nem érthetik. Hogyan is érthetnék, milyen ez, amikor magam is alig merem elhinni, hogy megélhetem ezt? Ennek a kapcsolatnak a tükrében minden korábbi viszonyom csak nevetséges összeborulásnak számít, szánalmas kis próbálkozásnak.
Mégis magányos vagyok. Tönkretesz az én szép szeretőm és még ezt is élvezi… Sőt, ezt élvezi igazán. És én boldogan teszem őt boldoggá. Nem számít mi az ára. Csak arra vágyom, hogy itt legyen, körülvegyen, feloldjon karjaiban, mindem sejtem átjárja, hogy mostantól már csak őérte és őáltala létezhessek. Nem akarok többé én lenni, csak mi, vagy sokkal inkább Ő.
Ez kész őrület, nem? Teljesen elvesztem ebben a várakozásban, egyszerűen nem értem hogyan is létezhettem, hogyan is élhettem mielőtt találkoztunk. Hogyan is nevezhettem azt a hitvány vegetálást életnek? Hiszen csak azóta érzek, amióta először megérintett, csak azóta lélegzem, amióta először éreztem leheletét az arcomon. Csak azóta látok, amióta először a szemébe néztem. Csak azóta tudom mi a szerelem, amióta először megölelt…
Jaj, teljesen elvesztem ebben az eltorzító, megnyomorító viszonyban! Hol vagyok én? Akarok-e még lenni egyáltalán? Nem tudom, jaj, nem tudom…
Szemem alatt elmosódott a festék, nem is vettem észre, hogy folynak a könnyeim. De ebben a pillanatban meghallom lépteit, hallom azt a finom dobolást a deszkákon. Itt van! Megérkezett!
Ó vigyél magaddal legközelebb, ne hagyj itt soha többé egyedül, mert nem vagyok, nem vagyok senki és semmi nélküled! Ölelj magadba, tegyél engem elválaszthatatlan részeddé, oszthatatlan egységeddé, hogy most már mindig együtt lehessünk! Hajolj fölém, legyél a napom, mindenem, te adj nekem életet, éltető energiát, nem kell más, csak te! Vedd az életem és tégy szabaddá, hogy soha többé ne legyek egyedül – magányos! Te teremts újra, hogy szebb legyek, és élőbb, mint valaha voltam.
{youtube}TYR861EAVKo{/youtube}
Nóra
