Mert miről is szól az életünk? Döntéseket hozunk, napjában több százat és viseljük ezeknek a döntéseknek a következményeit, ha akarjuk, ha nem – egy életen át. Sőt, döntéseinket nagyban befolyásolják szüleink, őseink, neveltetésünk, kultúránk, önmagunkhoz való viszonyunk, stb.
Pedig olyan könnyű ítéletet mondani másokról, csábítóan egyszerű pálcát törni mások feje felett. Anélkül persze, hogy ismernénk a körülményeket. Valahogy könnyebb szembesíteni másokat a problémáikkal, hibás döntéseikkel, mint saját magunknak bevallani, hogy hibáztunk, rossz döntéseket hoztunk, elrontottunk valamit.
És a legszembetűnőbb az, hogy egymás magánéletét szinte jobban ismerjük a magunkénál. Olyan könnyű elítélni azt, aki kilép egy kapcsolatból, vagy elválik, vagy szeretője van. Pedig biztos, hogy nem egy lépés vezet ilyen „megoldásokhoz”. Úgy érzem gyakorolnunk kéne a hibáztatás nélküli életet, azt, hogy véleményt formáljunk, ne ítéletet. És legfőképpen azt, hogy tartsuk tiszteletben egymás magánéletét.
Ha pedig ez nem megy, akkor próbáljuk meg megtartani magunknak az ítéletünket, mert bármikor kerülhetünk olyan helyzetbe, amit mások elítélhetnek. Az olyan végletes kijelentések, mint az örökké és a soha csupán szavak, mi magunk töltjük meg őket tartalommal. Valójában csak annyit jelentenek, hogy „még nem”.
Nekem ez a véleményem. Ugye ti nem ítéltek el engem emiatt?
Nóra