Hartay jobbján, dr. Kutas Ferenc, költőnk egykori tanára ült, akinek korábbi véleménye szerint HCS-ből soha nem lesz semmi, de azóta többszörösen is rehabulitálta korábbi tanítványát. Olyannyira, hogy első könyvét a támogatásával adták ki, és utána is két-három könyvének bemutatóját vezényelte már le. Persze az is lehet, hogy ezzel, hogy átveszi a karmesteri pálcát annak akarja elejét venni, hogy HCS versbefojtsa, mint ahogy véleménye szerint tette azt egy felolvasóestjén és amiből volt egy pici mosolyszünet is. Szerencsére azóta mindketten elfelejtették ezt a jambusoktól mentes verslábakkal elkövetett gyilkossági kísérletet és szent a béke.
Hartay balján barátja, Nagy Péter színész foglalt helyet, aki hogy észrevétesse magát a versoffenzívát vezető Kutas tanár úrral, két poéma között elnézést kért, megkaparintotta a mikrofont, és a hangosítás segítségével rendelt egy rosé fröccsöt a barátok által hermetikusan árnyékolt pultból. Az alkalmat megragadta a főszereplő is, és megdupláztatta a tételt. Nagyon családias volt a hangulat. Ezt szeretjük a Hartay generálta összejövetelekben. Ha elnyúlik a könyvbemutató, fogunk még Elvist és Flipper Öcsit is hallani egy költő szájából. Nagy Péter az est hátralevő részében többször kapott még szót, főleg azok után, mikor Hartay hátra dőlt és engedte a Tanár úr látóterébe kerülni.
Valaki azt írta HCS-ről, hogy a versei vidámak, de mégis mindig bennük van a szorongás. Ezt meg is magyarázta költőnk. Vidáman nem tud verset írni. Olyankor felhívja a haverokat, hogy menjenek el hozzá, beszélgessenek a télikertben és pukkantsanak ki pár palack bort. Magyarázat elfogadva, mert szerencsére a maradék idejében úgy versel, mintha “póznára ültetné a fecskéket”. Tadam, dadam. Dallama van a verseinek, ahogy azt a Tanár úr észrevételezte, és meg is jegyezte.
Egy nagyon jól sikerült, nem szokványos, de tökéletesen eltalált helyszínen megtartott könyvbemutatón Hartay Csaba nyolcadik, A jövő régészei című verseskötetéből és a Szeparé italkínálatából kaphattak ízelítőt az érdeklődők, amit a végén, akiknek szándékosan vagy a sors szeszélyéből kifolyólag szabad volt a kezük, hatalmas tapssal köszöntek meg. A többiek igyekeztek nem lelötyögtetni szomszédaikat.
