Nóra
Véget ért a XXX. nyári olimpia és nincs miért szomorúnak lennünk. Szenzációs összecsapásoknak és megmérettetéseknek lehettünk tanúi: jó párszor megugrott a pulzusunk, elakadt a lélegzetünk, libabőrös lett a karunk, csorogtak a könnyeink és hevesebben vert a szívünk, és úgy egészségesen elfáradtunk. Mert a szurkolás is sport.
Micsoda napok vannak mögöttünk! Botrányok, felháborodások, örömök, boldogság, remények és elúszott esélyek és a megunhatatlan Ria-Ria-Hungária, és a Hajrá Magyarország!
Szomszédainkkal összehasonlítva mi vezetünk az aranyérmek számát tekintve és büszkék lehetünk minden sportolónkra, aki kijutott az Olimpiára, mert már oda kijutni sem egy fáklyás menet. Szóval csak elismerő vállveregetés jár mindegyiküknek. Akikre egytől egyig büszkék lehetünk. Nemcsak azért, mert derekasan helyt álltak, hanem azért is, mert sok más országgal összehasonlítva, ahol sok ezerszer több pénzből gazdálkodik a sport, megmutatták, hogy nemcsak a pénzen múlik egy olimpiai helyezés, nem vehető meg a fair play, a sportszerűség és az emberség. Hogy egy példával szemléltessem: emlékszünk még arra, amikor Cseh Laci bronzot nyert a két amerikai mellett? Micsoda öröm volt nekünk az a bronz! Felért bármely arannyal! Annyira boldogok voltunk, hogy sikerült Lacinak érmet nyernie, mert szerintem mindenki tudta, érezte, hogy ez most mennyit jelent a lelkének. És amikor az ünnepélyes éremátadás zajlott meg lehetett nézni, hogy hogyan viselkedik egy sportoló és hogyan viselkedik két gép. Mert elvitathatatlan, hogy Phelps és Lochte hihetetlen eredményeket értek el, de bennük a sport és a sportolók iránti tiszteletnek a nyoma sem volt meg. Nekik ez csak egy újabb strigula volt a nevük mellett, semmi több. Coubertin forgott a sírjában…
Az érmek száma mellett olyan jó, hogy ilyenkor egybeforr az ország. Nincs jobbos, nincs balos, nincs libsi és nincs gárdista. Csak magyar szurkoló van, és ennek az egységnek az ízét megérezni mámorító. Mennyivel könnyebb lenne az élet ebben az országban, ha ugyanúgy tudnánk szurkolni, hogy sikerüljön az ország vezetésének elérni a kitűzött célokat, mindegy, hogy hova húz a szíve, hiszen úgyis a mi színeinkben versenyez. Valahogy ezt az egységes szívdobogást kéne átültetni a mindennapokba, ahol együtt örülünk a sikereknek, és együtt biztatjuk egymást, hogy a szép helyt állás is eredmény, nem főbenjáró bűn, ha nincs érem. Mert a himnusz minden magyarnak szól, nincs kivétel. A dicsőség fénye eljut mindenhová, ahol magyarok élnek, a legszegényebb faluba épp úgy, mint az emigránsok otthonaiba.
Ez az igazi országimázs!
Nóra
