Babák Z
A Luther’s Roses szilvanapi koncertjének margójára. A történelemben egyetlen olyan esetet sem tudunk felidézni – ha mégis, akkor tévedtem -, amelyben a művészet képes lett volna közvetlen hatást gyakorolni a világ sorsára, menetére. Ez kettős dolgot hordoz magában, miszerint szerényebbnek kell lenni a művészet képviselőinek, hiszen szerepei és erői korlátozottak, másrészről nem biztos, hogy a világ menete annyira egyenes vonalú, mint azt a történetírás látja, hanem valami lelki maszatolás is formálja-gyurmázza és elviselhetővé teszi a létezés egyébként elviselhetetlen gyönyörűségét-könnyűségét. Néha olyan érzete támad az embernek, hogy legjobb lenne elefántcsonttoronyba zárkózni, és mindent azzal magyarázni, hogy úgysem tehetünk semmit. Valljuk be, néhányan igencsak hajlamosak vagyunk erre. A szilvanapi forgatag számtalan színes programeleméből kiemelkedett a közel egy éves Ótemplomi kórus műsora. Azt gondolom, némiképp sikerült is megcáfolniuk a bevezetőben írt gondolatokat, hiszen a művészetnek egy olyan emészthető, kellemes, szórakoztató, tartalmas formáját választották, ami adott pillanatban nem a világ sorsát, de a létezés pillanatnyiságát bizonyosan megváltoztatták. A Luther’s Roses önfeledt vidámsága, önfeledt vidámságot szült. Gyermekkoromban a saját gyülekezetemben vendégeskedett egy holland református kórus, akiknek énekhangja, és oldottsága olyan borzongást – nevezzük katarzisnak – okozott, amelyet azóta is csak a zene, az irodalom, a festészet, az építészet tud számomra reprodukálni. A klasszikus kórusokban leginkább a mosolyt szoktam hiányolni, azt az önfeledt átadást, amit a szilvanapi sátorban felálló vidám arcok közössége teremtett meg.
Morus Tamás egyik imájában a következőket írja:
„Adj nekem, Uram, készséges lelket, mely sohasem unatkozik,
nem panaszkodik, nem kesereg és nem érzékenykedik!
Segíts, hogy ne törődjem mértékem felől,
azzal a valamivel, amit „Én”-nek hívnak!”
Adj Uram humorérzéket!
segíts, hogy értsem a tréfát, hogy vidám legyek
és másokat is fel tudjak vidítani!”
Morus Tamás sorai akár az egész művészet, költők, festők, muzsikusok, énekesek kiáltványa lehetne. Hogy e gyorsan papírra vetett sorokat valami előremutatóval zárjam, és stílszerű legyek: „NAGY SZÍNPAD! NAGY SZÍNPAD!”
Bíró Gyula
