Ők mind visszaköszönnek azon a kiállításon, ami Para-Paparazzo-Lackó, alias Oláh László, képeiből nyílt múzeumunkban. A fotós maga is mozgássérült. Sérült, nem fogyatékos. Az, hogy fel tud kelni kerekesszékéből, csodaszámba megy. Képein szereplők nem mind ilyen szerencsések. A fotókról nem csak sportolók láthatók, hanem visszaköszönnek a sérültek hétköznapjai, sőt, egy esküvő pillanatai is. Úgy leshetünk be életükbe a fotós által, ahogy egyébként nem tehetnénk.
A megnyitót Kozák Éva hegedűjátéka tette ünnepélyesebbé, a megnyitóbeszédet Pentaller Attila református lelkész mondta, aki Jézus ama gyógyításának a történetét idézte az Evangéliumból, mikor a vak fiatalembert tette látóvá úgy, hogy a földre köpött, és az így kevert sárral bekente annak szemeit, aki miután lemosta, visszanyerte szeme világát. A Pentaller Attila magyarázata szerint azzal, hogy Jézus emberszámba vette a vak embert, akit társai is csak “az”-ként emlegettek, hitet adott neki, és ezzel gyógyulást is.
Ahogy azt a lelkész és Para-Paparazzo-Lackó, alias Oláh László is elmondta, sokszor az egészségesek azzal hozzák lehetetlen, olykor megalázó helyzetbe sérült társaikat – és magukat -, hogy nagyon akarnak segíteni, pedig ők csak annyi segítséget igényelnek, amennyi hiányzik ahhoz, hogy önerejükből megoldják a problémát, nem többet. Valószínűleg azért van ez így, mert mi, egészségesek, nehezen, sőt egyáltalán nem tudjuk azt elképzelni, hogy sérült társaink pont olyan teljes és boldog életet élhetnek, mint mi, és a legnagyobb természetességgel élik meg pl. kerekesszékbe kényszerített életüket.
Kár, hogy a kiállítás megnyitójára mindössze hárman voltak kíváncsiak, ami valószínűleg jelzi azt, hogy mekkora szakadék húzódik az egészségesek és a sérültek, ill. a fogyatékkal élők világa között. Ez nem az egészségeseknek róható fel, hanem a gépezetnek, ami ebből a szempontból sajnos rosszul működik.
Az “És mégis boldogok vagyunk…” című kiállítás október 2-ig tekinthető meg a Tessedik Sámuel Múzeum földszinti termében.
