Elgondolkodtam azon, hogy van-e olyan részünk, amely sosem változik meg, ami a teremtésünk pillanatától kezdve midig ugyanaz, ugyanúgy bennünk. Nem tudom, őszintén… Pedig lehet, hogy itt van bennem is, csak még nem találtam meg.
Vajon készen állunk arra, hogy megváltozzon körülöttünk minden? Vagy ami még ijesztőbb: bennünk történjenek változások? Azért is merült fel bennem mostanában ennyi kétség és kétely, mert én magam is érzem, hogy itt az idő. Hogy sok minden már nem mehet úgy, ahogy eddig. Valami új kell, valami más. Változás.
Valószínűleg elértem ahhoz, amit életközépi válságnak hívnak. Az illúzióim már mind a múlté, a jövő pedig bizonytalan. Csak azzal próbálom meg magamban tartani a lelket, hogy anyaként muszáj optimistának lennem (és az az igazság, hogy ez a fajta életszemlélet nem áll távol a személyiségemtől). De azért néha elfog a pánik. Hogy milyen kevés az időm, hogy mennyi év eltelt már az életemből és vajon mennyi van még hátra? Jól teszem a dolgom? Megfelelek az elvárásoknak? Az elvárásaimnak? Soha nem akartam még ennyire, hogy a Jóisten a vállamra tegye a kezét és homlokon csókoljon, és azt mondja: „Jól van lányom, ügyes vagy! Csak így tovább! Büszke vagyok rád…”
Remélem nem vagyok egyedül a kérdéseimmel és a kételyeimmel. És van valahol egy olyan út, ami csak rám vár. Pedig nem vagyok egy ijedős nő, de azért ettől megremeg a térdem néha, be kell valljam férfiasan. Elindulni valami új felé, amit nem is értek pontosan, csak a késztetést érzem. Úgy érzem, hogy bár megvan mindenem, ami kell, mégis hiányzik valami. Megkísért az ismeretlen izgalma és vonz az új.
Akárhogy is legyen, Istenem, csak egyet kérek: hadd maradjak még itt addig, amíg a gyerekeim elindulnak a saját útjaikon, utána boldogan állok be az angyalok kórusába hozsannát énekelni.
Nóra